Véget ért egy fejezet

Talán a Juventus együttes egykori slágerének címe fejezi ki legjobban érzéseim. Csak a címe, és nem a tartalma, hiszen a dal egy elmúló szerelemről szól.

Tegnap délelőtt megtörtént az igazgatói teendők átadása, dél óta se kulcsom nincs a sulihoz, se kódom a riasztóhoz.

Este Kasmírral sétálni voltunk, és véletlenül éppen a suli felé vettük az irányt. Ahogy körbejártuk az épületet, ambivalens érzések fogtak el.

Egyrészt éreztem, hiányzik az, hogy a gazda szemével nézzem: van-e nyitva ablak, ég-e valahol egy felkapcsolva maradt lámpa, minden rendben van-e.

Másrészt újra átjárt a megkönnyebbülés érzése: hosszú évek óta először nem kell éjjel a telefonommal aludni, hogy azonnal tudjak rohanni, ha a riasztó ügyelete hív, nem kell órarendet készítenem, nem kell azzal foglalkozni, hogy vajon el akar-e menni egy kolléga a nyáron máshová dolgozni, és gondoskodni kell a pótlásáról - meg egy csomó új dolog az oktatásügyben, amely rám várt volna, és amiről egyszerűen nem adnak információt ki.

Végig csak egy gondolat járt a fejemben (ahogy a művelt francia mondaná): Not my business...

Valahol nagyon szomorú.

Viszont amikor délután hazaértem a suliból, immár mezei tanárként, a családdal megittunk egy Screwdrivert a nagy esemény örömére... :-)

Azért egy kedvenc dalom csak beillesztem ide, hátha más is megszereti - I Walk Alone by Tarja Turunen:

"Go back to sleep forever more

Far from your fools and lock the door

They're all around and they'll make sure"

Tarja nélkül a Nightwish már sohasem lesz olyan, mint vele volt - ahogy megszerettem őket. Hiába hallgatom az új albumaikat, Anette Olson, bár nagyon jól énekel, meg sem közelíti Tarját. (Talán egy kis áthallás is van itt...)

De ami igazán nagyon jó: én már nem sétálok egyedül... :-)

Leendő osztályom egy tagja vasárnap bejelölte Kasmírt ismerősnek a Facebookon (nem engem - Kasmírt!). Nem voltam rest, és én is bejelöltem őt, amelyet el is fogadott.

Aztán tegnap reggel fél nyolckor, még az átadás előtt, létrehoztam egy zárt csoportot az osztálynak, hogy majd tudjunk gyorsan információt cserélni. Persze a kislányt azonnal meg is hívtam.

Legközelebb csak ma reggel volt szabad hely a gépnél (a laptopot lusta voltam bekapcsolni), és amikor benéztem a csoportba, legnagyobb megdöbbenésemre már huszonkilencen voltunk (a 34-ből)! Anett nem lustálkodott tegnap... :-)

Ezektől az apró örömöktől szép az élet.

Délután megyek az unokámhoz is...

"Csapataink harcban állnak" - de nekünk van szövetségesünk!

Megosztanék veletek egy érdekes - és tanulságos! - történetet, jót nevettem rajta.

Unokavárás közben azért nem illik elhanyagolni a család többi tagját sem. Mivel Milán a nagyszülőknek segített a kulcsi telken, Klári pedig a hont igyekezett minél többször elfoglalni, így szokás szerint sétálni indultunk Kasmírral péntek este, kicsit hosszabb időre.

Voltunk a Gorkij téren, a Dózsa György út mindkét oldalán, a Köztársaság úton - de végül kikötöttünk kedvenc helyünkön, a Csillagház udvarán.

Nem lényegtelen körülmény, s a későbbiekben komoly szerepe is lesz, hogy ott lakik a Vörös.

Róla annyit kell tudni, hogy ránézésre olyan 4-5 éves, legalább 7 kilós kóbor kandúr, aki magáénak tekinti a környék minden bokrát, zegét-zugát. Jó fél éve egyszer már összeverekedtek rövid időre a posta előtt, de akkor megúsztuk kisebb sérülésekkel.

Most azonban a Vörös szerzett magának egy fiatal szürke nőstényt, akitől négy kiscicája született - olyan 8-10 hetesek lehetnek. Ott laknak a Csillagházban, az egyik udvari raktárban, a boltosok etetik őket.

Mivel Kasmír is elmúlt már kétéves - és szintén kandúr! -, ezért természetes az érdeklődése a kis család iránt - de leginkább a Vörös izgatja.

Mivel az udvaron nem volt senki, ezért kisétáltunk a mozi és az Invitel közti parkos részre, ahol keresni kezdtük az ősellenséget. Meg is találtuk.

Kasmír hatalmas fújtatásba kezdett, a hátán felborzolódott a szőre, egészen összeszűkült a véknya. Egy darabig méregették egymást olyan kétméteres távolságból - erősen fogtam a pórázt, hogy Kasmír ne tudjon közelebb menni, mert nagyon akart volna...

De a sors másképp döntött, a Vörös kiugrott a bokorból, és már össze is kapaszkodtak, harcoltak erősen - hatalmas vernyálás közepette. Csak harmadjára sikerült szétválasztani őket, mert az első két alkalom után Kasmír újra és újra nekitámadt. A maga négy és fél kilójával...

A vitát lezárandó, vállamra vettem Kasmírt, és hazavittem. A Vörös természetesen hazáig követett bennünket, mint már korábban többször is. (Megjegyzem, néha esténként meg szokott jelenni a házunk előtt, kihívóan fetreng a fűben, és bámul föl az erkélyre. Ahonnan természetesen Kasmír erőteljesen visszanyervál neki, jelezve, hogy ez viszont az Ő birodalma.)

Hazafelé menet láttam a Vörösön, hogy a jobb szeme fölötti részen egy szép nagy darab szőrös bőr hiányzik - erősen izgatott a kérdés, hogy Kasmír vajon milyen sérüléseket szenvedett. Mint a későbbi képről kiderül, mi olcsóbban megúsztuk: a szemünk nem forgott veszélyben...
Természetesen Kasmír otthon sem nyugodott meg egy darabig, nem engedte magáról leszedni a hámot, még meg is harapott, és kegyetlenül nyervált le az erkélyről a Vörösnek. Ez lehetett az adrenalin hatása...
Aztán a szombat reggeli séta nyugodtan telt, nem találkoztunk az ősellenséggel, pedig kerestük... Csak a kiscicákat tudtuk megcsodálni.
Este viszont... - és most jön a lényeg!
Szokás szerint elindultunk sétálni, de amint kinyitottam a bejárati ajtót, Kasmír megállt, és hosszasan nézelődött, nem akart kimenni. Aztán végül meggondolta magát, és elindult az ajtó melletti bokros felé.
Ott aztán lefeküdt, hatalmasakat fújtatott, a hátán ismét felállt a szőr, minden izma pattanásig feszült. Tudtam, hogy valahol a közelben lehet a Vörös, benéztem a bokrok alá, még le is térdeltem - de nem láttam semmit.
Szorosan tartva a pórázt körülnéztem az utcában is, hátha látok valamit. De a macskának semmi nyoma, viszont feltűnt egy ismerős kutya (a hozzátartozó gazdával együtt), szokás szerint póráz nélkül. Tudni kell, hogy Kasmír igen félénk az emberekkel szemben, de állattól még nem ijedt meg - szembefordul velük, és várja, hogy mi történik. (Ha kisebb kutya jön, fel szoktam venni, nehogy kiverje a szemük...)
Az illető kutyus egy jól fejlett - és igen intelligens! - golden retriever, akivel nagyon jóban vagyunk, már többször megszaglásztuk egymást...

A kutyus szokás szerint bóklászva sétált, míg a gazdija telefonált - amikor is egyszer csak mint a bajnok, kegyetlen rohanásban megindult felénk. Azaz mint kiderült: a bokor felé! Csak egy hatalmas vernyálást hallottam, s valahonnan a semmiből előtűnt a Vörös. Futásra fogta a dolgot, utána meg a retriever. Szerencsés volt a macsek, mert be tudott menekülni a Keri udvarára, ahová a kutyus nem tudta követni a kerítés miatt. Helyette visszasétált hozzánk, körülnézett, aztán indult tovább. Közben hallottam, amint a gazdája nevetve meséli a történetet a telefonba, hogy a kutyusa elkergette a kóbor macskát, a feketével (ezek mi voltunk) meg tök jóban van.

Szóval igaz a mondás: "Ha igazán nagy a baj, közel a segítség!" Ez is egyfajta önkéntes program...

Alkalmi szövetségesünk kisegített.

A következő egy óra azzal telt, hogy feküdtünk a ház előtt,

őriztük a territóriumunkat. (Itt látható a pénteki sérülésünk, a bal mellső combján...)

A Vörös közben a Keri udvarán húzta meg magát,

nem volt hajlandó kijönni. Csak egy félóra múltán vette a bátorságot, hogy hazasomfordáljon. Kasmír természetesen ment volna utána - ha hagyom. Így csak a házat jártuk többször körbe, védve, ami a miénk. De szerencsére nem volt kitől...

Fábián Dorka Hanna, 3400 gramm, 52 cm :-)

Nagy nap volt a mai nap az életemben - nagypapa lettem...

Bár tudat alatt már régóta tudtam, hogy egyszer ez a nap is el fog jönni (ha megérem), de nem gondoltam végig, hogy mindez mit jelent majd az életemben. Persze pontosan még most sem tudom, de nagyon kíváncsi vagyok - és igen, készülök is rá.
Amikor ősszel Balázs bejelentette a nagy hírt egy délután, azzal, hogy még nem publikus, már csak babonából sem (illik a 8-10. hetet megvárni vele), elfogott a déjá vu érzés. Eszembe jutottak azok az őszi meleg napok, amikor türelmetlenül vártam, hogy Ő megszülessen, amikor először mentem hozzájuk a kórházba, megnézni első gyermekem.
És most egy gyönyörű kislányt láttam, aki egy új világot hoz el nekem.

"Szeretném újra felfedezni a saját vonásaimat egy másik arcban, akiről majd tudom, hogy vér a véremből, hús a húsomból, minden zsigeréig. ... Tudni, hogy bennük mi is tovább élhetünk majd – magunkat az örökkévalóságnak adva. Akarom a világot egészében: a kínt, a gyötrelmet, a bizonytalanság fájdalmát…"
(Lásd még Hérakleitosz [B 20.]: Amikor megszülettek, élni kívánnak, s hogy haláluk legyen, vagy még inkább: hogy megpihenjenek. És gyermekeket hagynak maguk után, hogy halál mindig újra legyen.)

Igen - egy új világ következik.
Még decemberben beszélgettünk Balázzsal arról, hogy induljak-e vagy sem a suli igazgatói pályázatán. Azt mondta, nekik egy nagypapára van szükségük, még jó néhány évig - nem pedig egy apa emlékére. Mert hogy ha újra kineveznek öt évre, akkor: 'Ez az út biztos a pokolba megy. (Bikini)' Nyolc évvel egy szívinfarktus után...
Hogy nem fogadtam meg tanácsát, annak igazából három oka volt: az első a származásom, a neveltetésem. Erdélyi őseimtől azt örököltem, - s apámtól azt tanultam - , hogy harc nélkül nem adunk föl semmit. ("Hogy jobban fájjon! (Good Will Hunting)") Mert azzal tisztában voltam, hogy esélyem a minimálisnál is kevesebb az igazgatói kinevezés elnyeréséhez. Valójában vártam a télen a telefonhívást, hogy ne is pályázzak (mint ahogy az a Bartók és a zeneiskola esetében történt is), mert felesleges. De hát az túl tisztességes lett volna...
A második pedig az, hogy azzal elismertem volna: nem volt sikeres az elmúlt hat év: Ami pedig messze nincs így.
A harmadik ok meg az volt, hogy akkor még úgy éreztem: tartozom ezzel magamnak, az iskolának, kollégáimnak, a gyerekeknek. Sajnos ez mára már alaposan megváltozott: hozzájárult egy csomó dolog, leginkább Székelyi Sanyi halála - és temetése. Szomorú volt azt látni, hogy elődöm és barátom hogyan élt (az iskoláért!) - majd hogyan halt.
Nekem erre nincs szükségem.
Végül is bölcs képviselő-testületünk a számomra legjobb döntést hozta: sem engem, sem helyettesemet nem nevezte ki, és megbízott egy harmadik személyt. Emiatt a számomra mérvadó emberek szemében nem vesztettem (ennek - és értetlenségüknek - többen hangot is adtak), s emelt fővel mehetek vissza tanítani. Amit amúgy is a legjobban szeretek.

De végül is ez az írás nem rólam szólam szól, hanem a legfiatalabb Fábiánról!
Arról a legaranyosabb, legkedvesebb, legszeretnivalóbb lényről, akivel megajándékozott bennünket az élet.
Már alig várom, hogy a kezembe vehessem, megpusziljam, hogy elvihessem sétálni.
De nem vagyok türelmetlen - az majd azoknak a napoknak lesz a fénypontja. Ma annak örülök, hogy megszületett. Még nem tudja, mi vár rá ebben az életben - és ez így van jól.