Csak dúdolom azt, hogy jó jó jó jó jó jó, de jó nekem...

De még milyen jó!

2013. július 3.: Szóltak, hogy néhány dolog kimaradt... (Mentségemre szóljon, hogy ezek mind tavalyiak.)

Mentális tréning

Kicsit fellengzősnek tűnhet a cím - de igaz...

Valójában a macskasétáltatásról fog szólni, amit írok...

Ma délután kicsit korábban mentünk le Kasmírral, mint szoktunk, mert részint nagyon akart menni (nyitotta volna szegény a bejárati ajtó zárját, ha tudta volna), másrészt én is szerettem volna az este további részét nyugodtan tölteni (hírek megnézése, illetve Genk-Videoton meccs /Story4 - 21 óra/).

Szerintem itt még nem írtam róla, csak személyes találkozásokkor szoktam elmondani, hogy a kutyákat sétáltatják - a macska az sétáltat.

Arra megyünk, amerre ő akarja (bár néhány dologról sikerült leszoktatni), általában falak mentén, bokrok alján stb. Két év elég volt, hogy összeszokjunk...

Sokan hülyének néznek, hogy ilyet teszek - de ők nem tudják, hogy ez igazi mentális tréning, egy tanárnak elengedhetetlen...

Hogy miért?

Mert ezer dologra kell figyelni közben, fejleszti a figyelemmegosztó képességet.

Lássuk sorban a sétáltatott dolgát:

1. Kutyák: Van-e rajtuk póráz vagy nincs. Ha van, akkor rendben a dolog, nincs teendő. Ha nincs, akkor mekkorák. Vizsla vagy afölötti méret esetén macskamentés: fölkapni a vállra, és várni, mi történik (kivéve kedvenc golden retrieverünk - vele barátkozunk...). Ennél kisebbek esetén figyelni, mi készül. Kasmír ugyanis kétéves, ivarérett kandúr, aki nem ijed meg senki állatfiától. Szembefordul a galáddal, lefekszik, és feszülten figyeli, mit csinál az áldozat. Ha ugyanis közelebb jön, akkor nekiront, és mellső karmaival az illető szemét igyekszik kivájni. Egyszer már - tavaly, Sárváron - sikerült is neki... A többi alkalommal vagy visszafogtam a pórázzal, vagy felvettem a vállamra. (A "drága" kutyások ilyenkor szokták mondogatni, hogy nem kell félni, nem bántja a kutyus. Ami igaz is lehetne akár, de én az ő kis kedvenceiket féltem...) Persze, volt már olyan is, hogy hagytam folyni a dolgokat a saját medrükben - általában elszaladtak a rémült ebek.

2. Macskák: Ez már egészen más kérdés, ez a legnehezebb, és egyben a legfontosabb is. Itt ugyanis szegénykém hátrányban van - a póráz miatt nem tud úgy mozogni (támadni és védekezni), mint a kóbor fajtársak. Emiatt a sétáltatottnak ez az igazi kihívás. Figyelni arra, hol van a másik macsek - melyik bokor alatt bújik meg, honnan akar támadni, merre megy stb. A feladat a testi kontaktus elkerülése, amely vagy arrébb húzással, vagy vállra vétellel oldható meg. Ez utóbbi esetben számítani kell arra, hogy Kasmír (támadó kedvében léve) mindent elkövet ennek megakadályozására. Vagyis karmol, harap, vernyál. "Legszebb" sebeimet ilyenkor kaptam tőle.

3. Madarak: Korábban már belinkeltem a Facebookra egy cikket az index.hu-ról, azt a címet viselte, hogy: A házi macskák vérszomjas gyilkosok. Aki ennek igazságában kételkedne, annak tanácsolom, kövesse példámat, és figyelje ártatlan kedvencét, mit művel, ha szabadon mászkálhat. Kasmír nagy előszeretettel vadászik ugyanis galambokra és rigókra. A múlt hétig nyugodt voltam, hogy részint pórázon van, részint a madár is vigyáz magára, így nagy baj nem történhet. A múlt hétig. Azonban rá kellett jönnöm, hogy nagyon naiv vagyok macskám képességeinek megítélésében. A póráz ugyanis - mint kiderült - egyáltalán nem akadály, és a madarak sem vigyáznak kellőképpen magukra. Hogy pontosan mi történt, azt fedje a feledés jótékony homálya - mindenesetre egyik este egy rigót úgy kellett kézzel kiszednem Kasmír karmai és fogai közül, rengeteg toll maradt a füvön, viszont a madárka el tudott magától röpülni, így erőst bízom benne, hogy megélte a másnapot. És ez még kétszer megismétlődött volna aznap, de az első eset óta már sokkal jobban figyelek, így ezeket sikerült a póráz befékezésével kontrollálnom.

Szóval akit a macskája sétáltat, az nagyon komoly mentális tréningen vesz részt. Megtanul egyszerre legalább öt dologra figyelni, hármat csinálni stb. Mint köztudott, ez különösen a férfiaknak nehéz - a nők sokkal könnyebben tudják megosztani figyelmüket. Emiatt mondtam is már régebben feleségemnek, hogy igazából neki kellene Kasmírt sétáltatnia, nem nekem. Erre azt válaszolta, hogy ő nem alkalmas erre, mert kutyamágnes. Ami igaz is, mert ahányszor együtt mentünk vele Kasmírt sétáltatni, annyiszor jöttek a különböző méretű és fajtájú, póráz nélküli kutyák, az ezzel járó hercehurcával együtt...

Mindez azt jelenti, hogy továbbra is kénytelen leszek figyelemmegosztó képességemet nap mint nap fejleszteni... :-)

Végezetül beteszem ide egyik kedvenc dalom - ne maradjon már senki jó zene nélkül, aki betér...

Már csak kettőt kell aludnunk, hogy újra ott lehessünk a koncertjükön... :-)

Sajnos elkezdődött a suli....

... ezért alig van valamire időm. Így a blogolásra se jut.
Egyedül Kasmír az, akivel rendületlenül sétálunk minden este (és hétvégén reggel is...). Mivel vége van (szünetel) a párzási időszaka, ezért tudok zenét hallgatni séta közben a telefonomon. Így most csak a kedvenc számaim közül osztok meg néhányat. Zömében "szerelmes" dalok, nem feltétlenül és nem úgy igazak rám, ahogy a szövegek mondják - de azért nagyon szeretem őket. Talán nektek is tetszeni fognak.







És végül a lényeg: Küzdj az álmodért! Nincs más választásod. Nyomot hagyni! Ez a cél.

Újra itthon...

Több mint két hét elteltével újra itthon vagyunk. Negyedszer voltunk az idén nyáron Sárvárott, volt ami ismerősként üdvözölt, de új élmények is értek.

De mielőtt ezekre rátérnék, "bemelegítésül" egyik kedvenc együttesem egyik legjobb száma jöjjön 2012-es lemezükről. ("Official video"-juk sajnos tudtommal nincs, meg egyébként is koncerten a legjobbak - de erről is később...)

Szóval újra itthon (otthon) - és ez a mai napra is vonatkozik. Több mint tíz évig augusztus 20-át a hivatalos városi rendezvényen kellett ünnepeljem (tömeg biztosítása, az esemény fényének emelése, pofavizit stb. céljából), a mai nap újra a családé.
Végre.

Reggel negyed nyolckor ébresztett Kasmír, hogy részint éhes, részint menne sétálni. Előbb megoldattam az első problémáját, majd egy kávé és a leveleim átnézése után a másodikat is. És a séta kapcsán nem tudok nem visszagondolni az elmúlt két hétre - a szembeötlő különbségre Dunaújváros és Ságvár között.

Korábban nem a városban laktunk, hanem Rábasömjénben (valahogy úgy képzeld el, mint Mélykút és Újváros), így a séták is ott voltak, nem bent. Most viszont a fürdőtől és a vártól kb. 5-6 percnyi gyaloglásra laktunk, a kettő között félúton.

Ami már első alkalommal is föltűnt, hogy nem láttam a járdák mentén szemétgyűjtőket - viszont szemetet sem. pedig aztán megfordultunk mindenféle helyen: a belvárostól a kertvárosi részig. (Természetesen hatalmas feltűnést keltve az első napokban - macska pórázon! -, de aztán itt is megszoktak bennünket, és a későbbiekben örömmel üdvözöltek...)

Kasmír segített megismerni a várost, elvitt az öregtemetőhöz (képek a honlapon), együtt lógtunk be az arborétumba (igaz, csak egyszer...), megtaláltuk a romkastélyt, szóval nem unatkoztunk.

Visszatérve a szemetesekre, itt Dunaújvárosban szinte ötven méterenként van egy-egy szemétgyűjtő, és mégis tök szemetes az egész város. (Macskák lévén a falak mentén és a bokrok alatt járva szeméthegyekkel találkozunk nap mint nap.) És ez nem az önkormányzat bűne, hanem a mienk, az itt lakóké. Jó lenne rajta változtatni.
Meg azon is, hogy rengeteg a hajléktalan. Ott a két hét alatt nem láttam egyet sem - meg olyan embert sem, aki a kukákból gyűjtötte volna az aludobozokat, hogy a Tescóban beváltsa.

(Persze Sárváron is vannak lakók, de ez kicsit más:

)

Aztán az is furcsa volt hazatérve, hogy itt minden ki van száradva. Mikor elmentünk, még aránylag zöld (és nagy!) volt a fű (a gaz?) a városban, most pedig lenyírva (thx. Szt. István és közmunkások!) és sárgán minden, a házunk előtti részt elszáradt és lehullott falevelek borítják. Látszik, hogy Sárvár már majdnem az Alpokalja, több a csapadék, mások a fák (tuják és fenyők) - és mások az emberek is. A házak előtt (és itt ne csak családi házakra, hanem emeletes társasházakra is gondoljatok) mindenhol nyírt pázsit, virágok (amelyeket valamikor a reggeli órákban meg is locsolnak). A mellékutcákban ugyanúgy, mint a 84-es főút városi részén (mi is itt laktunk).

Szóval nálunk is program lett a locsolás - igaz, nem hajnalban, hanem sötétedés után :-)

Más.
Az idén lemaradtunk a Nádasdy Történelmi Fesztiválról, lévén hogy később mentünk. Azért nem bánkódtunk nagyon, mert így viszont részt vehettünk a XI. Vármeeting Motoros- és Rockfesztiválon. A kétnapos bulira csak ötezer volt a beugró fejenként, cserébe nyolc koncert (igaz, csak négyen voltunk: Ismerős Arcok, Tankcsapda, Lord és Hooligans), fantasztikus motorok, még fantasztikusabb motorosok - és minden, ami a gyomornak kell. Meg a motoros kellékek vására...
Ezek közül majdnem vettem is egyet Dorkának, az unokámnak:

Csak két dolog tartott vissza: az egyik az áruk (3.990,- HUF), a másik pedig az, hogy erőst féltem, a menyem kihajít vele együtt... :-)

Úgy látszik, nem lehet elég korán kezdeni.

Ha rajtam múlik, akkor jövőre is augusztusban megyünk...

És persze volt még egy koncert - igaz, más stílusban:

Ezen is ott leszünk jövőre!

Reggel kezdtem írni e bejegyzést, s most lassan tíz óra - ideje befejezni. Holnaptól hivatalosan is dolgozunk, le kell feküdni aludni... :-)

Búcsúzóul egy búcsúdalt, augusztus 20-án  lehet nyugodtan énekelni a gép előtt is.

"Nyomot hagyni! Ez a cél."

Véget ért egy fejezet

Talán a Juventus együttes egykori slágerének címe fejezi ki legjobban érzéseim. Csak a címe, és nem a tartalma, hiszen a dal egy elmúló szerelemről szól.

Tegnap délelőtt megtörtént az igazgatói teendők átadása, dél óta se kulcsom nincs a sulihoz, se kódom a riasztóhoz.

Este Kasmírral sétálni voltunk, és véletlenül éppen a suli felé vettük az irányt. Ahogy körbejártuk az épületet, ambivalens érzések fogtak el.

Egyrészt éreztem, hiányzik az, hogy a gazda szemével nézzem: van-e nyitva ablak, ég-e valahol egy felkapcsolva maradt lámpa, minden rendben van-e.

Másrészt újra átjárt a megkönnyebbülés érzése: hosszú évek óta először nem kell éjjel a telefonommal aludni, hogy azonnal tudjak rohanni, ha a riasztó ügyelete hív, nem kell órarendet készítenem, nem kell azzal foglalkozni, hogy vajon el akar-e menni egy kolléga a nyáron máshová dolgozni, és gondoskodni kell a pótlásáról - meg egy csomó új dolog az oktatásügyben, amely rám várt volna, és amiről egyszerűen nem adnak információt ki.

Végig csak egy gondolat járt a fejemben (ahogy a művelt francia mondaná): Not my business...

Valahol nagyon szomorú.

Viszont amikor délután hazaértem a suliból, immár mezei tanárként, a családdal megittunk egy Screwdrivert a nagy esemény örömére... :-)

Azért egy kedvenc dalom csak beillesztem ide, hátha más is megszereti - I Walk Alone by Tarja Turunen:

"Go back to sleep forever more

Far from your fools and lock the door

They're all around and they'll make sure"

Tarja nélkül a Nightwish már sohasem lesz olyan, mint vele volt - ahogy megszerettem őket. Hiába hallgatom az új albumaikat, Anette Olson, bár nagyon jól énekel, meg sem közelíti Tarját. (Talán egy kis áthallás is van itt...)

De ami igazán nagyon jó: én már nem sétálok egyedül... :-)

Leendő osztályom egy tagja vasárnap bejelölte Kasmírt ismerősnek a Facebookon (nem engem - Kasmírt!). Nem voltam rest, és én is bejelöltem őt, amelyet el is fogadott.

Aztán tegnap reggel fél nyolckor, még az átadás előtt, létrehoztam egy zárt csoportot az osztálynak, hogy majd tudjunk gyorsan információt cserélni. Persze a kislányt azonnal meg is hívtam.

Legközelebb csak ma reggel volt szabad hely a gépnél (a laptopot lusta voltam bekapcsolni), és amikor benéztem a csoportba, legnagyobb megdöbbenésemre már huszonkilencen voltunk (a 34-ből)! Anett nem lustálkodott tegnap... :-)

Ezektől az apró örömöktől szép az élet.

Délután megyek az unokámhoz is...

"Csapataink harcban állnak" - de nekünk van szövetségesünk!

Megosztanék veletek egy érdekes - és tanulságos! - történetet, jót nevettem rajta.

Unokavárás közben azért nem illik elhanyagolni a család többi tagját sem. Mivel Milán a nagyszülőknek segített a kulcsi telken, Klári pedig a hont igyekezett minél többször elfoglalni, így szokás szerint sétálni indultunk Kasmírral péntek este, kicsit hosszabb időre.

Voltunk a Gorkij téren, a Dózsa György út mindkét oldalán, a Köztársaság úton - de végül kikötöttünk kedvenc helyünkön, a Csillagház udvarán.

Nem lényegtelen körülmény, s a későbbiekben komoly szerepe is lesz, hogy ott lakik a Vörös.

Róla annyit kell tudni, hogy ránézésre olyan 4-5 éves, legalább 7 kilós kóbor kandúr, aki magáénak tekinti a környék minden bokrát, zegét-zugát. Jó fél éve egyszer már összeverekedtek rövid időre a posta előtt, de akkor megúsztuk kisebb sérülésekkel.

Most azonban a Vörös szerzett magának egy fiatal szürke nőstényt, akitől négy kiscicája született - olyan 8-10 hetesek lehetnek. Ott laknak a Csillagházban, az egyik udvari raktárban, a boltosok etetik őket.

Mivel Kasmír is elmúlt már kétéves - és szintén kandúr! -, ezért természetes az érdeklődése a kis család iránt - de leginkább a Vörös izgatja.

Mivel az udvaron nem volt senki, ezért kisétáltunk a mozi és az Invitel közti parkos részre, ahol keresni kezdtük az ősellenséget. Meg is találtuk.

Kasmír hatalmas fújtatásba kezdett, a hátán felborzolódott a szőre, egészen összeszűkült a véknya. Egy darabig méregették egymást olyan kétméteres távolságból - erősen fogtam a pórázt, hogy Kasmír ne tudjon közelebb menni, mert nagyon akart volna...

De a sors másképp döntött, a Vörös kiugrott a bokorból, és már össze is kapaszkodtak, harcoltak erősen - hatalmas vernyálás közepette. Csak harmadjára sikerült szétválasztani őket, mert az első két alkalom után Kasmír újra és újra nekitámadt. A maga négy és fél kilójával...

A vitát lezárandó, vállamra vettem Kasmírt, és hazavittem. A Vörös természetesen hazáig követett bennünket, mint már korábban többször is. (Megjegyzem, néha esténként meg szokott jelenni a házunk előtt, kihívóan fetreng a fűben, és bámul föl az erkélyre. Ahonnan természetesen Kasmír erőteljesen visszanyervál neki, jelezve, hogy ez viszont az Ő birodalma.)

Hazafelé menet láttam a Vörösön, hogy a jobb szeme fölötti részen egy szép nagy darab szőrös bőr hiányzik - erősen izgatott a kérdés, hogy Kasmír vajon milyen sérüléseket szenvedett. Mint a későbbi képről kiderül, mi olcsóbban megúsztuk: a szemünk nem forgott veszélyben...
Természetesen Kasmír otthon sem nyugodott meg egy darabig, nem engedte magáról leszedni a hámot, még meg is harapott, és kegyetlenül nyervált le az erkélyről a Vörösnek. Ez lehetett az adrenalin hatása...
Aztán a szombat reggeli séta nyugodtan telt, nem találkoztunk az ősellenséggel, pedig kerestük... Csak a kiscicákat tudtuk megcsodálni.
Este viszont... - és most jön a lényeg!
Szokás szerint elindultunk sétálni, de amint kinyitottam a bejárati ajtót, Kasmír megállt, és hosszasan nézelődött, nem akart kimenni. Aztán végül meggondolta magát, és elindult az ajtó melletti bokros felé.
Ott aztán lefeküdt, hatalmasakat fújtatott, a hátán ismét felállt a szőr, minden izma pattanásig feszült. Tudtam, hogy valahol a közelben lehet a Vörös, benéztem a bokrok alá, még le is térdeltem - de nem láttam semmit.
Szorosan tartva a pórázt körülnéztem az utcában is, hátha látok valamit. De a macskának semmi nyoma, viszont feltűnt egy ismerős kutya (a hozzátartozó gazdával együtt), szokás szerint póráz nélkül. Tudni kell, hogy Kasmír igen félénk az emberekkel szemben, de állattól még nem ijedt meg - szembefordul velük, és várja, hogy mi történik. (Ha kisebb kutya jön, fel szoktam venni, nehogy kiverje a szemük...)
Az illető kutyus egy jól fejlett - és igen intelligens! - golden retriever, akivel nagyon jóban vagyunk, már többször megszaglásztuk egymást...

A kutyus szokás szerint bóklászva sétált, míg a gazdija telefonált - amikor is egyszer csak mint a bajnok, kegyetlen rohanásban megindult felénk. Azaz mint kiderült: a bokor felé! Csak egy hatalmas vernyálást hallottam, s valahonnan a semmiből előtűnt a Vörös. Futásra fogta a dolgot, utána meg a retriever. Szerencsés volt a macsek, mert be tudott menekülni a Keri udvarára, ahová a kutyus nem tudta követni a kerítés miatt. Helyette visszasétált hozzánk, körülnézett, aztán indult tovább. Közben hallottam, amint a gazdája nevetve meséli a történetet a telefonba, hogy a kutyusa elkergette a kóbor macskát, a feketével (ezek mi voltunk) meg tök jóban van.

Szóval igaz a mondás: "Ha igazán nagy a baj, közel a segítség!" Ez is egyfajta önkéntes program...

Alkalmi szövetségesünk kisegített.

A következő egy óra azzal telt, hogy feküdtünk a ház előtt,

őriztük a territóriumunkat. (Itt látható a pénteki sérülésünk, a bal mellső combján...)

A Vörös közben a Keri udvarán húzta meg magát,

nem volt hajlandó kijönni. Csak egy félóra múltán vette a bátorságot, hogy hazasomfordáljon. Kasmír természetesen ment volna utána - ha hagyom. Így csak a házat jártuk többször körbe, védve, ami a miénk. De szerencsére nem volt kitől...

Fábián Dorka Hanna, 3400 gramm, 52 cm :-)

Nagy nap volt a mai nap az életemben - nagypapa lettem...

Bár tudat alatt már régóta tudtam, hogy egyszer ez a nap is el fog jönni (ha megérem), de nem gondoltam végig, hogy mindez mit jelent majd az életemben. Persze pontosan még most sem tudom, de nagyon kíváncsi vagyok - és igen, készülök is rá.
Amikor ősszel Balázs bejelentette a nagy hírt egy délután, azzal, hogy még nem publikus, már csak babonából sem (illik a 8-10. hetet megvárni vele), elfogott a déjá vu érzés. Eszembe jutottak azok az őszi meleg napok, amikor türelmetlenül vártam, hogy Ő megszülessen, amikor először mentem hozzájuk a kórházba, megnézni első gyermekem.
És most egy gyönyörű kislányt láttam, aki egy új világot hoz el nekem.

"Szeretném újra felfedezni a saját vonásaimat egy másik arcban, akiről majd tudom, hogy vér a véremből, hús a húsomból, minden zsigeréig. ... Tudni, hogy bennük mi is tovább élhetünk majd – magunkat az örökkévalóságnak adva. Akarom a világot egészében: a kínt, a gyötrelmet, a bizonytalanság fájdalmát…"
(Lásd még Hérakleitosz [B 20.]: Amikor megszülettek, élni kívánnak, s hogy haláluk legyen, vagy még inkább: hogy megpihenjenek. És gyermekeket hagynak maguk után, hogy halál mindig újra legyen.)

Igen - egy új világ következik.
Még decemberben beszélgettünk Balázzsal arról, hogy induljak-e vagy sem a suli igazgatói pályázatán. Azt mondta, nekik egy nagypapára van szükségük, még jó néhány évig - nem pedig egy apa emlékére. Mert hogy ha újra kineveznek öt évre, akkor: 'Ez az út biztos a pokolba megy. (Bikini)' Nyolc évvel egy szívinfarktus után...
Hogy nem fogadtam meg tanácsát, annak igazából három oka volt: az első a származásom, a neveltetésem. Erdélyi őseimtől azt örököltem, - s apámtól azt tanultam - , hogy harc nélkül nem adunk föl semmit. ("Hogy jobban fájjon! (Good Will Hunting)") Mert azzal tisztában voltam, hogy esélyem a minimálisnál is kevesebb az igazgatói kinevezés elnyeréséhez. Valójában vártam a télen a telefonhívást, hogy ne is pályázzak (mint ahogy az a Bartók és a zeneiskola esetében történt is), mert felesleges. De hát az túl tisztességes lett volna...
A második pedig az, hogy azzal elismertem volna: nem volt sikeres az elmúlt hat év: Ami pedig messze nincs így.
A harmadik ok meg az volt, hogy akkor még úgy éreztem: tartozom ezzel magamnak, az iskolának, kollégáimnak, a gyerekeknek. Sajnos ez mára már alaposan megváltozott: hozzájárult egy csomó dolog, leginkább Székelyi Sanyi halála - és temetése. Szomorú volt azt látni, hogy elődöm és barátom hogyan élt (az iskoláért!) - majd hogyan halt.
Nekem erre nincs szükségem.
Végül is bölcs képviselő-testületünk a számomra legjobb döntést hozta: sem engem, sem helyettesemet nem nevezte ki, és megbízott egy harmadik személyt. Emiatt a számomra mérvadó emberek szemében nem vesztettem (ennek - és értetlenségüknek - többen hangot is adtak), s emelt fővel mehetek vissza tanítani. Amit amúgy is a legjobban szeretek.

De végül is ez az írás nem rólam szólam szól, hanem a legfiatalabb Fábiánról!
Arról a legaranyosabb, legkedvesebb, legszeretnivalóbb lényről, akivel megajándékozott bennünket az élet.
Már alig várom, hogy a kezembe vehessem, megpusziljam, hogy elvihessem sétálni.
De nem vagyok türelmetlen - az majd azoknak a napoknak lesz a fénypontja. Ma annak örülök, hogy megszületett. Még nem tudja, mi vár rá ebben az életben - és ez így van jól.