Előhang:
Nyaralok Sárvárott (igazából gyógykezelésen vagyok), de az utóbbi két hónapban többen megkerestek privát üzenetben, hogy-hogy nem kaptam semmiféle elismerést nyugállományba vonulásom okán - még egy önkormányzati nyugger emlékérmet sem.
A válasz egyszerű - és köszönöm, hogy kérésem tiszteletben tartották.
Ezt a bejegyzést másfél hónapja írtam, de nem tettem közzé, mert minek - a megírásával magamnak hoztam lelki békét és nyugalmat. A kérdésekre viszont válaszolni kell valamit (mert szoktam), ezért most, itt.
Amit második megfontolásból nem akartam közzétenni, harmadikból mégis:
„Így múlik el a világ dicsősége” – valamikor egészen más értelemben használták ezt az (azóta erősen elkoptatott mondatot): először 1409-ben hangzott el V. Sándor pápává koronázásakor, arra figyelmeztetve a pápát, hogy ezentúl felejtsen el mindent a világiasságból, és csak az egyháznak éljen.
Én most a saját verziómat írom le – hogy nekem mit jelent: „Mindenik ugyanazon egy helyre megy; mindenik a porból való, és mindenik porrá lesz.” (Préd 3,20)
Édesapám mondta egyszer: meztelenül jöttünk – és úgy is megyünk. Minél öregebb leszek, annál inkább igazat adok neki: vagyon, hatalom, dicsőség velünk együtt múlik el, csak az a fontos számunkra, amit életünkben meg- és átélünk.
A tavalyi pedagógusnapi kitüntetésátadások után fogalmaztam meg magamnak, mit várok az idei évtől, amikor én is hamarosan nyugdíjas leszek. Kíváncsi voltam arra, mi is az az állami Pedagógus Szolgálati Emlékérem, vagy a városi Pedagógus Életpályáért Emlékérem, hogyan néznek ki.
„Legjobb barátod a Google!” – rajtam is segített. Ellenben legnagyobb megdöbbenésemre az első képek közt hirdetések jelentek meg: vehetnék is ilyeneket.
Ekkor fogalmazódott meg bennem két gondolat:
(1) Eszembe jutott Makláry Zoltán színművész bonmot-ja: „A díjakat nem kapják, hanem adják.” Annak megfelelően, hogy éppen merről fúj a politikai térben a szél. Emiatt eldöntöttem, hogy én nem szeretnék ilyeneket kapni, és ezt a döntés-előkészítők tudomására is hoztam még tavaly októberben.
Viszont ahogy a hirdetésekben láttam, nem állhattam meg tavaly, hogy ne lepjem meg magam egy ilyennel az idei pedagógusnapra…
És az idei ballagásunk estéjén úgy döntöttem, valami „drágább” is kell nekem:
Most sokkal jobb volt a hús-lé arány... És ha úgy tartja
úri kedvem, még oklevelet is gyártok hozzá (minta van), az én aláírásom is ér annyit, mint
a belügyminiszteré (ha már oktatási nincs). Még néhány évig legalább én fogom őrizni az előttem ismeretlen, de általam is nagyra becsült elődeim érmeit, s talán örököseim sem szabadulnak meg tőlük, rám emlékezve.
(2) Ellenben a másik bennem megfogalmazódott gondolat ennél sokkal fontosabb lett: hogy lehet ilyeneket venni, és az hogy lehet, hogy ilyen olcsón? Ennyit érünk?
Az egyik lehetőség az, hogy a nyugállományba vonult kolléga nem tudott kijönni a szerény fizetése után kapott még szerényebb nyugdíjából, így pénzzé tette mindazt, amire nem volt feltétlenül szüksége.
A másik az, hogy a kolléga elhunyta után az örökösök a hagyatékból nem őrizték meg ezeket, hanem eladták. Végül is ez egy racionális döntés volt részükről. És ekkor újra eszembe jutottak apám szavai: meztelenül jöttünk – és úgy is megyünk. Ezek a tárgyi dolgok nem jelentenek semmit, csak az a fontos, amiket még életünkben megélünk. Én a tanítványoktól (és a szüleiktől, nagyszüleiktől) megkaptam mindent, ami számomra fontos.
Utoljára az idei szerenád alkalmával kaptam hasonlót, a zuhogó eső miatt a lépcsőházban. Nem tudok elég erősen köszönetet mondani érte – de talán nem is kell. Bennük élek tovább, bennük él mindaz, amit fontosnak tartottam életemben és tanári pályámon.
Élvezd, amit a perc ad,
a virág ma mosolyog rád,
holnap már holttá hervad.”
(Robert Herrick)
2023. június 2.
(Holnap reggel a saját, 47 éves gimnáziumi osztálytalálkozómra indulok.)
