(Homework to Exeter...)
Egyszer erre is sor került – hogy
megírjam, amivel régóta tartoztam apámnak, és magamnak is.
Visszatekintve életem eddigi
menetére, döntéseimre és abból fakadó tetteimre, a magam tapasztalatait
leszámítva lépten-nyomon apám keze nyomát, általában szelíd, néha haragvó
tekintetét látom. És azok a dolgok, amelyek gyerekként még irritáltak, ma már hozzám
is tartoznak. Emlékszem, mennyire idegesített, hogy apa étkezés után az
ujjaival szedte föl a morzsát az asztalról, s ette meg – és ma én is ugyanezt
teszem. És hogy amit kimernek, azt mind meg kell enni. És jó, hogy tudom az
okát.
Apa az 1940-es évek elején
Apa, Fábián István 1905. október
20-án született Tövisen
(ma Teiuş, Románia, Fejér megye) a család 11. gyermekeként. Még egy öccse
született két évvel később. A tizenkét gyerekből kettő nem érte meg az egyéves
kort, így 1914-ig tízen (hat fiú és négy lány) éltek édesapja (Fábián Károly,
1862. október 16., Lőrincfalva
{ma Leordeni, Románia, Maros megye}) fizetéséből, elég szegényesen. Nagyapámék
hatan voltak testvérek, így természetes volt, hogy neki is sok gyermeke
született. Szülei taníttatták, apám születésekor Tövisen ő volt az iskola
tanítója, egyben igazgatója is.
A pedagógusokat anyagilag már
akkor sem becsülték sokra, így apám elmondása alapján tudom, hogy télen a fiúk
felváltva jártak iskolába – mikor kinek jutott téli cipő. (A hiányzók akkoriban nem kaptak ezért igazolatlan órát…)
(Lőrincfalváról: a falu a Fábiánok ősi fészke lehet, apai dédapám {Ferenc} is ott született 1831. április 10-én. Felesége, Papp Eszter egy szomszédos faluból, Lukafalváról {ma Gheorghe Doja, Románia, Maros megye} származik, ott is esküdtek 1858. április 6-án. 2006 nyarán családommal kirándultunk Erdélybe, s akkor ellátogattunk Lőrincfalvára is – a temetőben minden második sírhelyen a Fábián név olvasható a mai napig. Apai nagyanyám, Csürös Ilona Segesvárott született, édesapja ott volt református lelkész, felesége – neve alapján – minden bizonnyal erdélyi szász lehetett {Beer Helen}.)
(Lőrincfalváról: a falu a Fábiánok ősi fészke lehet, apai dédapám {Ferenc} is ott született 1831. április 10-én. Felesége, Papp Eszter egy szomszédos faluból, Lukafalváról {ma Gheorghe Doja, Románia, Maros megye} származik, ott is esküdtek 1858. április 6-án. 2006 nyarán családommal kirándultunk Erdélybe, s akkor ellátogattunk Lőrincfalvára is – a temetőben minden második sírhelyen a Fábián név olvasható a mai napig. Apai nagyanyám, Csürös Ilona Segesvárott született, édesapja ott volt református lelkész, felesége – neve alapján – minden bizonnyal erdélyi szász lehetett {Beer Helen}.)
Lőrincfalva, Lukafalva felől közelítve
Az I. világháború kitörése tehát
Tövisen érte a családot. Nagyapám ekkor már 52 éves volt, a falu egyetlen
tanítójaként nem kellett bevonulnia. A gyerekei viszont már nem voltak ilyen
szerencsések: Ferenc 1914-ben, Károly 1915-ben kapott behívót, a család ekkor
látta őket utoljára. Ferenc 26 évesen az orosz fronton esett el 1916-ban, míg
Károly 22 évesen Olaszországban tűnt el 1917-ben.
A család Tövisen igazából nem
szenvedett túlságosan a háborútól: a szegénység kicsit nagyobb lett, de
enni-innivaló volt a ház melletti kertből. Édesapám sokáig mesélte egy akkori disznóvágás
történetét: 1916. május elsején vágtak egy kifejezetten nagy kocát – szakadó
hóesésben. Nem sikerült túl jól a dolog, mert a perzselésnél magához tért a
szerencsétlen állat, s még el tudott vánszorogni a kert végébe…
Az igazi trauma még a háborút
lezáró trianoni békeszerződés előtt érte a családot. Tövist egész Erdéllyel
együtt elcsatolták Magyarországtól, s Romániához került. Az elcsatolt
területeken az új rezsimek megbízhatatlannak tartották a korábbi, többnyire
magyar nemzetiségű értelmiségi, hivatalnoki réteget, és sokukat elbocsátották. A
Consiliul Dirigent 1919 januárjában hozott II. számú dekret-törvény 4. §-a „az
összes eddigi törvényhatósági és községi képviseleteket feloszlatta, a megyék
és községek autonómiáját felfüggesztette.” A vármegyék élére román
prefektusokat neveztek ki, akik a korábbi magyar állami alkalmazottaktól és
köztisztviselőktől az I. Ferdinánd román királyra történő hűségeskü letételét
követelték. Az érintettek eredménytelenül hivatkoztak a belgrádi fegyverszüneti
szerződésre, valamint a Hágai Konvenció III. részének 45. cikkelyére, amely
megtiltja, hogy „ellenséges hatalom a megszállott terület népességét hűségeskü
letételére kötelezze.”
Nagyapám, keményfejű székelyként
s jó magyarként megtagadta a hűségeskü aláírását, így elvesztette állását, s
emiatt a román katonai parancsnokság 1919 novemberében, a tanév közepén
kiutasította Erdélyből.
A család egy vasúti vagonnyi
ingóságot tudott magával vinni Magyarországra, e vagonban éltek aztán 1919
karácsonyától 1921 nyaráig a ferencvárosi
rendező-pályaudvaron a szülők és a nyolc gyerek. (Több mint 300 ezren voltak ekkoriban a vagonlakók.) Nagyapám óriási
szerencsével 1921 őszén tanítói állást kapott Budapesten, így másfél év
nélkülözés és szenvedés után némiképp rendeződött a helyzetük. Édesapám erről az időszakról soha nem mesélt
nekem, hiába kértem.
Budapesti
vagonlakók, 1920
Felhívás
adakozásra
Édesapám 1921 őszén 16 éves volt,
de nem tudott megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy szülőföldjétől távol kell
élnie. Megvárta, míg betölti 18. életévét, s 1923-ban, nagyapám beleegyezésével
megpróbált visszamenni Erdélybe. A román hatóságoktól nem kapott erre
engedélyt, így illegálisan lépte át a határt 1924 tavaszán. Marosvásárhelyen
talált állást, de négy hónap után kiderült, hogy engedély nélkül tartózkodik
Romániában, így kitoloncolták. Nem tért vissza Budapestre, hanem a határ közeli
Makón telepedett le,
kereskedősegédként dolgozott ott 1928-ig.
A család többi része Budapesten
maradt, az időközben felnőtté váló gyerekek ott találtak állást, s egy lány
kivételével házastársat is. Legtöbbjük állami szolgálatba lépett, tanítónők,
hivatalnokok lettek, apám öccse pedig a Magyar Optikai Művekben helyezkedett el
mérnökként.
1928 végén, többszöri próbálkozás
után apám engedélyt kapott a román hatóságoktól, hogy visszatelepedjen, ismét
Marosvásárhelyre ment dolgozni. A nagy gazdasági világválság kitörése után
azonban 1930 elején elvesztette állását, s vissza kellett térnie
Magyarországra. Ismét Makóra ment, de immár ő is közszolgálatba lépett: a
Magyar Királyi Pénzügyőrség állományába került vigyázóként.
Nagyapámtól örökölt kitartásával,
keménységével és következetességével gyorsan lépett előre a ranglétrán,
hamarosan fővigyázó lett, és a makói szakaszon előbb parancsnokhelyettesi, majd
1938-tól parancsnoki kinevezést kapott.
A II. bécsi döntés alapján
1940-ben Kolozsvár
Észak-Erdély részeként újra Magyarországhoz került, s ekkor édesapámat, mint
született erdélyit odavezényelték. A II. világháború kitörését követően, mint
fegyveres testület tagjának nem kellett a frontra mennie, 1943-tól
parancsnokhelyettesként dolgozott Kolozsvárott. Saját lakása volt és mintegy
ezer darab könyve. Ez utóbbi szám azért olyan fontos számomra is, mert a
szovjet csapatok előretörése miatt 1944 szeptemberének közepén 30 kilogrammnyi
csomaggal volt kénytelen a város kiürítésekor távozni. Mindent kezdhetett
elölről.
A háborút követően szakmai múltja
és emberi tulajdonságai miatt (némiképp azért érthetetlen módon) a kommunista
uralom alatt is pénzügyőrként dolgozhatott. 1945-1946-ban a Szeged környéki tanyavilágban
végezte munkáját – mivel a fináncokat már a háború előtt sem kedvelték a
gazdálkodók, s rengeteg fegyver is volt még ekkor a civileknél, ezért őrjáratra
a rendőrök mellett katonák is kísérték őket. Nem mindig eredménnyel: kevés
olyan fegyver van, amelynek ne viselte volna a nyomát testén.
(Egy kicsi, de annál fontosabb kitérő: édesapám 1937-ben ismerkedett
meg első feleségével, Gyömbér Annával Makón, akit 1938 nyarán el is jegyzett.
Menekültként vagyona ekkor nem volt, ezért nem tudta letenni a tiszti kauciót,
amely a házasságkötéshez szükséges lett volna, s felmentést sem kapott ez alól.
Amikorra a szükséges összeg összegyűlt – ez 1944 tavasza volt – a háborús
helyzet miatt nem házasodtak össze. Így csak 1945 karácsonyán keltek egybe,
ekkor már az új államrend miatt nem kellett a kaució – amely egyébként újfent
nem lett volna meg… Sajnos 1946 tavaszán Magyarországon végigsöpört egy hastífuszjárvány,
amelyben Anna is életét vesztette. Édesapám ezt követően sokáig nem találta a
helyét a világban.)
1946 nyarától 1954 végéig ismét
Makóra vezényelték szakaszparancsnoknak, majd 1955-től Csongrádra került hasonló
beosztásba. Itt ismerkedett meg a nála 27 évvel fiatalabb édesanyámmal, aki
szintén pénzügyőrként dolgozott ott. 1957-ben házasodtak össze Szegeden, s
születtem meg én 1958 nyarán Csongrádon. Hathetes koromban ismét áthelyezték
édesapámat, ezúttal a Dunántúlra, Bátaszékre rendet
tenni a pénzügyőr szakaszon. Innen ment nyugdíjba 1961-ben, s ezután haláláig,
1995 nyaráig itt is éltek édesanyámmal.
A sors különös fintora, hogy
édesapám nevetve mutatta egyszer kitüntetéseit: egy vaskeresztet 1943-ból,
Horthytól és egy vörös csillagot 1952-ből, Rákositól. Ezt igazán csak mi,
magyarok tudjuk értékelni…
De nyugdíjasként sem tudott nyugton maradni, édesanyám nevén még tizenöt évig dolgozott a decsi szőlőhegyen lévő szeszfőzdében (részben hű maradt hivatásához…), magam is sok finom pálinkát ittam ott középiskolás koromban, s máig ezt az italt szeretem a legjobban…
De nyugdíjasként sem tudott nyugton maradni, édesanyám nevén még tizenöt évig dolgozott a decsi szőlőhegyen lévő szeszfőzdében (részben hű maradt hivatásához…), magam is sok finom pálinkát ittam ott középiskolás koromban, s máig ezt az italt szeretem a legjobban…
Bár ritkán beszélt róla, tudtam,
hogy sok-sok év eltelte után is vágyott vissza szülőföldjére, Erdélybe. Ha
máshonnan nem is, de abból kiderült ez, hogy Bátaszéken is kereste a
sorstársakat, sok barátja volt az 1945 után kitelepített erdélyiek közt.
Leginkább egy Domokos nevű bácsira emlékszem (újságíró volt Erdélyben, a
családnevét már nem tudom), akivel még Kolozsvárott ismerkedett meg, s a sors
őt is Bátaszékre sodorta.
1989, a rendszerváltás és a Ceaușescu-rezsim bukását követően elvileg egy „hazalátogatásra” is lett volna lehetősége, de szűkös anyagi helyzetük és idős kora miatt ebbe már nem vágott bele.
1989, a rendszerváltás és a Ceaușescu-rezsim bukását követően elvileg egy „hazalátogatásra” is lett volna lehetősége, de szűkös anyagi helyzetük és idős kora miatt ebbe már nem vágott bele.
Hamvai most nálunk, Dunaújvárosban
nyugszanak, de nem tettem le arról a tervemről, hogy egyszer hazaviszem azokat.
Végül arról, mi az a legfontosabb
dolog, amelyet édesapámtól tanultam.
„Ha egy úri lócsiszárral
Találkoztam s bevert sárral:
Nem pöröltem, -
Félreálltam, letöröltem.” (Arany
János – Epilogus)
Bármi is történik az emberrel
élete során, soha nem szabad feladni. Mindig lehet újrakezdeni, a pokol
legmélyebb bugyraiból is. Bármit mondjanak vagy gondoljanak rólunk is az
emberek, egyetlen dolog számít csak: minden reggel nyugodtan tudjunk tükörbe
nézni.
Dunaújváros, 2014. július 23.
Fábián István
