Mentális tréning

Kicsit fellengzősnek tűnhet a cím - de igaz...

Valójában a macskasétáltatásról fog szólni, amit írok...

Ma délután kicsit korábban mentünk le Kasmírral, mint szoktunk, mert részint nagyon akart menni (nyitotta volna szegény a bejárati ajtó zárját, ha tudta volna), másrészt én is szerettem volna az este további részét nyugodtan tölteni (hírek megnézése, illetve Genk-Videoton meccs /Story4 - 21 óra/).

Szerintem itt még nem írtam róla, csak személyes találkozásokkor szoktam elmondani, hogy a kutyákat sétáltatják - a macska az sétáltat.

Arra megyünk, amerre ő akarja (bár néhány dologról sikerült leszoktatni), általában falak mentén, bokrok alján stb. Két év elég volt, hogy összeszokjunk...

Sokan hülyének néznek, hogy ilyet teszek - de ők nem tudják, hogy ez igazi mentális tréning, egy tanárnak elengedhetetlen...

Hogy miért?

Mert ezer dologra kell figyelni közben, fejleszti a figyelemmegosztó képességet.

Lássuk sorban a sétáltatott dolgát:

1. Kutyák: Van-e rajtuk póráz vagy nincs. Ha van, akkor rendben a dolog, nincs teendő. Ha nincs, akkor mekkorák. Vizsla vagy afölötti méret esetén macskamentés: fölkapni a vállra, és várni, mi történik (kivéve kedvenc golden retrieverünk - vele barátkozunk...). Ennél kisebbek esetén figyelni, mi készül. Kasmír ugyanis kétéves, ivarérett kandúr, aki nem ijed meg senki állatfiától. Szembefordul a galáddal, lefekszik, és feszülten figyeli, mit csinál az áldozat. Ha ugyanis közelebb jön, akkor nekiront, és mellső karmaival az illető szemét igyekszik kivájni. Egyszer már - tavaly, Sárváron - sikerült is neki... A többi alkalommal vagy visszafogtam a pórázzal, vagy felvettem a vállamra. (A "drága" kutyások ilyenkor szokták mondogatni, hogy nem kell félni, nem bántja a kutyus. Ami igaz is lehetne akár, de én az ő kis kedvenceiket féltem...) Persze, volt már olyan is, hogy hagytam folyni a dolgokat a saját medrükben - általában elszaladtak a rémült ebek.

2. Macskák: Ez már egészen más kérdés, ez a legnehezebb, és egyben a legfontosabb is. Itt ugyanis szegénykém hátrányban van - a póráz miatt nem tud úgy mozogni (támadni és védekezni), mint a kóbor fajtársak. Emiatt a sétáltatottnak ez az igazi kihívás. Figyelni arra, hol van a másik macsek - melyik bokor alatt bújik meg, honnan akar támadni, merre megy stb. A feladat a testi kontaktus elkerülése, amely vagy arrébb húzással, vagy vállra vétellel oldható meg. Ez utóbbi esetben számítani kell arra, hogy Kasmír (támadó kedvében léve) mindent elkövet ennek megakadályozására. Vagyis karmol, harap, vernyál. "Legszebb" sebeimet ilyenkor kaptam tőle.

3. Madarak: Korábban már belinkeltem a Facebookra egy cikket az index.hu-ról, azt a címet viselte, hogy: A házi macskák vérszomjas gyilkosok. Aki ennek igazságában kételkedne, annak tanácsolom, kövesse példámat, és figyelje ártatlan kedvencét, mit művel, ha szabadon mászkálhat. Kasmír nagy előszeretettel vadászik ugyanis galambokra és rigókra. A múlt hétig nyugodt voltam, hogy részint pórázon van, részint a madár is vigyáz magára, így nagy baj nem történhet. A múlt hétig. Azonban rá kellett jönnöm, hogy nagyon naiv vagyok macskám képességeinek megítélésében. A póráz ugyanis - mint kiderült - egyáltalán nem akadály, és a madarak sem vigyáznak kellőképpen magukra. Hogy pontosan mi történt, azt fedje a feledés jótékony homálya - mindenesetre egyik este egy rigót úgy kellett kézzel kiszednem Kasmír karmai és fogai közül, rengeteg toll maradt a füvön, viszont a madárka el tudott magától röpülni, így erőst bízom benne, hogy megélte a másnapot. És ez még kétszer megismétlődött volna aznap, de az első eset óta már sokkal jobban figyelek, így ezeket sikerült a póráz befékezésével kontrollálnom.

Szóval akit a macskája sétáltat, az nagyon komoly mentális tréningen vesz részt. Megtanul egyszerre legalább öt dologra figyelni, hármat csinálni stb. Mint köztudott, ez különösen a férfiaknak nehéz - a nők sokkal könnyebben tudják megosztani figyelmüket. Emiatt mondtam is már régebben feleségemnek, hogy igazából neki kellene Kasmírt sétáltatnia, nem nekem. Erre azt válaszolta, hogy ő nem alkalmas erre, mert kutyamágnes. Ami igaz is, mert ahányszor együtt mentünk vele Kasmírt sétáltatni, annyiszor jöttek a különböző méretű és fajtájú, póráz nélküli kutyák, az ezzel járó hercehurcával együtt...

Mindez azt jelenti, hogy továbbra is kénytelen leszek figyelemmegosztó képességemet nap mint nap fejleszteni... :-)

Végezetül beteszem ide egyik kedvenc dalom - ne maradjon már senki jó zene nélkül, aki betér...

Már csak kettőt kell aludnunk, hogy újra ott lehessünk a koncertjükön... :-)

Sajnos elkezdődött a suli....

... ezért alig van valamire időm. Így a blogolásra se jut.
Egyedül Kasmír az, akivel rendületlenül sétálunk minden este (és hétvégén reggel is...). Mivel vége van (szünetel) a párzási időszaka, ezért tudok zenét hallgatni séta közben a telefonomon. Így most csak a kedvenc számaim közül osztok meg néhányat. Zömében "szerelmes" dalok, nem feltétlenül és nem úgy igazak rám, ahogy a szövegek mondják - de azért nagyon szeretem őket. Talán nektek is tetszeni fognak.







És végül a lényeg: Küzdj az álmodért! Nincs más választásod. Nyomot hagyni! Ez a cél.

Újra itthon...

Több mint két hét elteltével újra itthon vagyunk. Negyedszer voltunk az idén nyáron Sárvárott, volt ami ismerősként üdvözölt, de új élmények is értek.

De mielőtt ezekre rátérnék, "bemelegítésül" egyik kedvenc együttesem egyik legjobb száma jöjjön 2012-es lemezükről. ("Official video"-juk sajnos tudtommal nincs, meg egyébként is koncerten a legjobbak - de erről is később...)

Szóval újra itthon (otthon) - és ez a mai napra is vonatkozik. Több mint tíz évig augusztus 20-át a hivatalos városi rendezvényen kellett ünnepeljem (tömeg biztosítása, az esemény fényének emelése, pofavizit stb. céljából), a mai nap újra a családé.
Végre.

Reggel negyed nyolckor ébresztett Kasmír, hogy részint éhes, részint menne sétálni. Előbb megoldattam az első problémáját, majd egy kávé és a leveleim átnézése után a másodikat is. És a séta kapcsán nem tudok nem visszagondolni az elmúlt két hétre - a szembeötlő különbségre Dunaújváros és Ságvár között.

Korábban nem a városban laktunk, hanem Rábasömjénben (valahogy úgy képzeld el, mint Mélykút és Újváros), így a séták is ott voltak, nem bent. Most viszont a fürdőtől és a vártól kb. 5-6 percnyi gyaloglásra laktunk, a kettő között félúton.

Ami már első alkalommal is föltűnt, hogy nem láttam a járdák mentén szemétgyűjtőket - viszont szemetet sem. pedig aztán megfordultunk mindenféle helyen: a belvárostól a kertvárosi részig. (Természetesen hatalmas feltűnést keltve az első napokban - macska pórázon! -, de aztán itt is megszoktak bennünket, és a későbbiekben örömmel üdvözöltek...)

Kasmír segített megismerni a várost, elvitt az öregtemetőhöz (képek a honlapon), együtt lógtunk be az arborétumba (igaz, csak egyszer...), megtaláltuk a romkastélyt, szóval nem unatkoztunk.

Visszatérve a szemetesekre, itt Dunaújvárosban szinte ötven méterenként van egy-egy szemétgyűjtő, és mégis tök szemetes az egész város. (Macskák lévén a falak mentén és a bokrok alatt járva szeméthegyekkel találkozunk nap mint nap.) És ez nem az önkormányzat bűne, hanem a mienk, az itt lakóké. Jó lenne rajta változtatni.
Meg azon is, hogy rengeteg a hajléktalan. Ott a két hét alatt nem láttam egyet sem - meg olyan embert sem, aki a kukákból gyűjtötte volna az aludobozokat, hogy a Tescóban beváltsa.

(Persze Sárváron is vannak lakók, de ez kicsit más:

)

Aztán az is furcsa volt hazatérve, hogy itt minden ki van száradva. Mikor elmentünk, még aránylag zöld (és nagy!) volt a fű (a gaz?) a városban, most pedig lenyírva (thx. Szt. István és közmunkások!) és sárgán minden, a házunk előtti részt elszáradt és lehullott falevelek borítják. Látszik, hogy Sárvár már majdnem az Alpokalja, több a csapadék, mások a fák (tuják és fenyők) - és mások az emberek is. A házak előtt (és itt ne csak családi házakra, hanem emeletes társasházakra is gondoljatok) mindenhol nyírt pázsit, virágok (amelyeket valamikor a reggeli órákban meg is locsolnak). A mellékutcákban ugyanúgy, mint a 84-es főút városi részén (mi is itt laktunk).

Szóval nálunk is program lett a locsolás - igaz, nem hajnalban, hanem sötétedés után :-)

Más.
Az idén lemaradtunk a Nádasdy Történelmi Fesztiválról, lévén hogy később mentünk. Azért nem bánkódtunk nagyon, mert így viszont részt vehettünk a XI. Vármeeting Motoros- és Rockfesztiválon. A kétnapos bulira csak ötezer volt a beugró fejenként, cserébe nyolc koncert (igaz, csak négyen voltunk: Ismerős Arcok, Tankcsapda, Lord és Hooligans), fantasztikus motorok, még fantasztikusabb motorosok - és minden, ami a gyomornak kell. Meg a motoros kellékek vására...
Ezek közül majdnem vettem is egyet Dorkának, az unokámnak:

Csak két dolog tartott vissza: az egyik az áruk (3.990,- HUF), a másik pedig az, hogy erőst féltem, a menyem kihajít vele együtt... :-)

Úgy látszik, nem lehet elég korán kezdeni.

Ha rajtam múlik, akkor jövőre is augusztusban megyünk...

És persze volt még egy koncert - igaz, más stílusban:

Ezen is ott leszünk jövőre!

Reggel kezdtem írni e bejegyzést, s most lassan tíz óra - ideje befejezni. Holnaptól hivatalosan is dolgozunk, le kell feküdni aludni... :-)

Búcsúzóul egy búcsúdalt, augusztus 20-án  lehet nyugodtan énekelni a gép előtt is.

"Nyomot hagyni! Ez a cél."

Véget ért egy fejezet

Talán a Juventus együttes egykori slágerének címe fejezi ki legjobban érzéseim. Csak a címe, és nem a tartalma, hiszen a dal egy elmúló szerelemről szól.

Tegnap délelőtt megtörtént az igazgatói teendők átadása, dél óta se kulcsom nincs a sulihoz, se kódom a riasztóhoz.

Este Kasmírral sétálni voltunk, és véletlenül éppen a suli felé vettük az irányt. Ahogy körbejártuk az épületet, ambivalens érzések fogtak el.

Egyrészt éreztem, hiányzik az, hogy a gazda szemével nézzem: van-e nyitva ablak, ég-e valahol egy felkapcsolva maradt lámpa, minden rendben van-e.

Másrészt újra átjárt a megkönnyebbülés érzése: hosszú évek óta először nem kell éjjel a telefonommal aludni, hogy azonnal tudjak rohanni, ha a riasztó ügyelete hív, nem kell órarendet készítenem, nem kell azzal foglalkozni, hogy vajon el akar-e menni egy kolléga a nyáron máshová dolgozni, és gondoskodni kell a pótlásáról - meg egy csomó új dolog az oktatásügyben, amely rám várt volna, és amiről egyszerűen nem adnak információt ki.

Végig csak egy gondolat járt a fejemben (ahogy a művelt francia mondaná): Not my business...

Valahol nagyon szomorú.

Viszont amikor délután hazaértem a suliból, immár mezei tanárként, a családdal megittunk egy Screwdrivert a nagy esemény örömére... :-)

Azért egy kedvenc dalom csak beillesztem ide, hátha más is megszereti - I Walk Alone by Tarja Turunen:

"Go back to sleep forever more

Far from your fools and lock the door

They're all around and they'll make sure"

Tarja nélkül a Nightwish már sohasem lesz olyan, mint vele volt - ahogy megszerettem őket. Hiába hallgatom az új albumaikat, Anette Olson, bár nagyon jól énekel, meg sem közelíti Tarját. (Talán egy kis áthallás is van itt...)

De ami igazán nagyon jó: én már nem sétálok egyedül... :-)

Leendő osztályom egy tagja vasárnap bejelölte Kasmírt ismerősnek a Facebookon (nem engem - Kasmírt!). Nem voltam rest, és én is bejelöltem őt, amelyet el is fogadott.

Aztán tegnap reggel fél nyolckor, még az átadás előtt, létrehoztam egy zárt csoportot az osztálynak, hogy majd tudjunk gyorsan információt cserélni. Persze a kislányt azonnal meg is hívtam.

Legközelebb csak ma reggel volt szabad hely a gépnél (a laptopot lusta voltam bekapcsolni), és amikor benéztem a csoportba, legnagyobb megdöbbenésemre már huszonkilencen voltunk (a 34-ből)! Anett nem lustálkodott tegnap... :-)

Ezektől az apró örömöktől szép az élet.

Délután megyek az unokámhoz is...

"Csapataink harcban állnak" - de nekünk van szövetségesünk!

Megosztanék veletek egy érdekes - és tanulságos! - történetet, jót nevettem rajta.

Unokavárás közben azért nem illik elhanyagolni a család többi tagját sem. Mivel Milán a nagyszülőknek segített a kulcsi telken, Klári pedig a hont igyekezett minél többször elfoglalni, így szokás szerint sétálni indultunk Kasmírral péntek este, kicsit hosszabb időre.

Voltunk a Gorkij téren, a Dózsa György út mindkét oldalán, a Köztársaság úton - de végül kikötöttünk kedvenc helyünkön, a Csillagház udvarán.

Nem lényegtelen körülmény, s a későbbiekben komoly szerepe is lesz, hogy ott lakik a Vörös.

Róla annyit kell tudni, hogy ránézésre olyan 4-5 éves, legalább 7 kilós kóbor kandúr, aki magáénak tekinti a környék minden bokrát, zegét-zugát. Jó fél éve egyszer már összeverekedtek rövid időre a posta előtt, de akkor megúsztuk kisebb sérülésekkel.

Most azonban a Vörös szerzett magának egy fiatal szürke nőstényt, akitől négy kiscicája született - olyan 8-10 hetesek lehetnek. Ott laknak a Csillagházban, az egyik udvari raktárban, a boltosok etetik őket.

Mivel Kasmír is elmúlt már kétéves - és szintén kandúr! -, ezért természetes az érdeklődése a kis család iránt - de leginkább a Vörös izgatja.

Mivel az udvaron nem volt senki, ezért kisétáltunk a mozi és az Invitel közti parkos részre, ahol keresni kezdtük az ősellenséget. Meg is találtuk.

Kasmír hatalmas fújtatásba kezdett, a hátán felborzolódott a szőre, egészen összeszűkült a véknya. Egy darabig méregették egymást olyan kétméteres távolságból - erősen fogtam a pórázt, hogy Kasmír ne tudjon közelebb menni, mert nagyon akart volna...

De a sors másképp döntött, a Vörös kiugrott a bokorból, és már össze is kapaszkodtak, harcoltak erősen - hatalmas vernyálás közepette. Csak harmadjára sikerült szétválasztani őket, mert az első két alkalom után Kasmír újra és újra nekitámadt. A maga négy és fél kilójával...

A vitát lezárandó, vállamra vettem Kasmírt, és hazavittem. A Vörös természetesen hazáig követett bennünket, mint már korábban többször is. (Megjegyzem, néha esténként meg szokott jelenni a házunk előtt, kihívóan fetreng a fűben, és bámul föl az erkélyre. Ahonnan természetesen Kasmír erőteljesen visszanyervál neki, jelezve, hogy ez viszont az Ő birodalma.)

Hazafelé menet láttam a Vörösön, hogy a jobb szeme fölötti részen egy szép nagy darab szőrös bőr hiányzik - erősen izgatott a kérdés, hogy Kasmír vajon milyen sérüléseket szenvedett. Mint a későbbi képről kiderül, mi olcsóbban megúsztuk: a szemünk nem forgott veszélyben...
Természetesen Kasmír otthon sem nyugodott meg egy darabig, nem engedte magáról leszedni a hámot, még meg is harapott, és kegyetlenül nyervált le az erkélyről a Vörösnek. Ez lehetett az adrenalin hatása...
Aztán a szombat reggeli séta nyugodtan telt, nem találkoztunk az ősellenséggel, pedig kerestük... Csak a kiscicákat tudtuk megcsodálni.
Este viszont... - és most jön a lényeg!
Szokás szerint elindultunk sétálni, de amint kinyitottam a bejárati ajtót, Kasmír megállt, és hosszasan nézelődött, nem akart kimenni. Aztán végül meggondolta magát, és elindult az ajtó melletti bokros felé.
Ott aztán lefeküdt, hatalmasakat fújtatott, a hátán ismét felállt a szőr, minden izma pattanásig feszült. Tudtam, hogy valahol a közelben lehet a Vörös, benéztem a bokrok alá, még le is térdeltem - de nem láttam semmit.
Szorosan tartva a pórázt körülnéztem az utcában is, hátha látok valamit. De a macskának semmi nyoma, viszont feltűnt egy ismerős kutya (a hozzátartozó gazdával együtt), szokás szerint póráz nélkül. Tudni kell, hogy Kasmír igen félénk az emberekkel szemben, de állattól még nem ijedt meg - szembefordul velük, és várja, hogy mi történik. (Ha kisebb kutya jön, fel szoktam venni, nehogy kiverje a szemük...)
Az illető kutyus egy jól fejlett - és igen intelligens! - golden retriever, akivel nagyon jóban vagyunk, már többször megszaglásztuk egymást...

A kutyus szokás szerint bóklászva sétált, míg a gazdija telefonált - amikor is egyszer csak mint a bajnok, kegyetlen rohanásban megindult felénk. Azaz mint kiderült: a bokor felé! Csak egy hatalmas vernyálást hallottam, s valahonnan a semmiből előtűnt a Vörös. Futásra fogta a dolgot, utána meg a retriever. Szerencsés volt a macsek, mert be tudott menekülni a Keri udvarára, ahová a kutyus nem tudta követni a kerítés miatt. Helyette visszasétált hozzánk, körülnézett, aztán indult tovább. Közben hallottam, amint a gazdája nevetve meséli a történetet a telefonba, hogy a kutyusa elkergette a kóbor macskát, a feketével (ezek mi voltunk) meg tök jóban van.

Szóval igaz a mondás: "Ha igazán nagy a baj, közel a segítség!" Ez is egyfajta önkéntes program...

Alkalmi szövetségesünk kisegített.

A következő egy óra azzal telt, hogy feküdtünk a ház előtt,

őriztük a territóriumunkat. (Itt látható a pénteki sérülésünk, a bal mellső combján...)

A Vörös közben a Keri udvarán húzta meg magát,

nem volt hajlandó kijönni. Csak egy félóra múltán vette a bátorságot, hogy hazasomfordáljon. Kasmír természetesen ment volna utána - ha hagyom. Így csak a házat jártuk többször körbe, védve, ami a miénk. De szerencsére nem volt kitől...

Fábián Dorka Hanna, 3400 gramm, 52 cm :-)

Nagy nap volt a mai nap az életemben - nagypapa lettem...

Bár tudat alatt már régóta tudtam, hogy egyszer ez a nap is el fog jönni (ha megérem), de nem gondoltam végig, hogy mindez mit jelent majd az életemben. Persze pontosan még most sem tudom, de nagyon kíváncsi vagyok - és igen, készülök is rá.
Amikor ősszel Balázs bejelentette a nagy hírt egy délután, azzal, hogy még nem publikus, már csak babonából sem (illik a 8-10. hetet megvárni vele), elfogott a déjá vu érzés. Eszembe jutottak azok az őszi meleg napok, amikor türelmetlenül vártam, hogy Ő megszülessen, amikor először mentem hozzájuk a kórházba, megnézni első gyermekem.
És most egy gyönyörű kislányt láttam, aki egy új világot hoz el nekem.

"Szeretném újra felfedezni a saját vonásaimat egy másik arcban, akiről majd tudom, hogy vér a véremből, hús a húsomból, minden zsigeréig. ... Tudni, hogy bennük mi is tovább élhetünk majd – magunkat az örökkévalóságnak adva. Akarom a világot egészében: a kínt, a gyötrelmet, a bizonytalanság fájdalmát…"
(Lásd még Hérakleitosz [B 20.]: Amikor megszülettek, élni kívánnak, s hogy haláluk legyen, vagy még inkább: hogy megpihenjenek. És gyermekeket hagynak maguk után, hogy halál mindig újra legyen.)

Igen - egy új világ következik.
Még decemberben beszélgettünk Balázzsal arról, hogy induljak-e vagy sem a suli igazgatói pályázatán. Azt mondta, nekik egy nagypapára van szükségük, még jó néhány évig - nem pedig egy apa emlékére. Mert hogy ha újra kineveznek öt évre, akkor: 'Ez az út biztos a pokolba megy. (Bikini)' Nyolc évvel egy szívinfarktus után...
Hogy nem fogadtam meg tanácsát, annak igazából három oka volt: az első a származásom, a neveltetésem. Erdélyi őseimtől azt örököltem, - s apámtól azt tanultam - , hogy harc nélkül nem adunk föl semmit. ("Hogy jobban fájjon! (Good Will Hunting)") Mert azzal tisztában voltam, hogy esélyem a minimálisnál is kevesebb az igazgatói kinevezés elnyeréséhez. Valójában vártam a télen a telefonhívást, hogy ne is pályázzak (mint ahogy az a Bartók és a zeneiskola esetében történt is), mert felesleges. De hát az túl tisztességes lett volna...
A második pedig az, hogy azzal elismertem volna: nem volt sikeres az elmúlt hat év: Ami pedig messze nincs így.
A harmadik ok meg az volt, hogy akkor még úgy éreztem: tartozom ezzel magamnak, az iskolának, kollégáimnak, a gyerekeknek. Sajnos ez mára már alaposan megváltozott: hozzájárult egy csomó dolog, leginkább Székelyi Sanyi halála - és temetése. Szomorú volt azt látni, hogy elődöm és barátom hogyan élt (az iskoláért!) - majd hogyan halt.
Nekem erre nincs szükségem.
Végül is bölcs képviselő-testületünk a számomra legjobb döntést hozta: sem engem, sem helyettesemet nem nevezte ki, és megbízott egy harmadik személyt. Emiatt a számomra mérvadó emberek szemében nem vesztettem (ennek - és értetlenségüknek - többen hangot is adtak), s emelt fővel mehetek vissza tanítani. Amit amúgy is a legjobban szeretek.

De végül is ez az írás nem rólam szólam szól, hanem a legfiatalabb Fábiánról!
Arról a legaranyosabb, legkedvesebb, legszeretnivalóbb lényről, akivel megajándékozott bennünket az élet.
Már alig várom, hogy a kezembe vehessem, megpusziljam, hogy elvihessem sétálni.
De nem vagyok türelmetlen - az majd azoknak a napoknak lesz a fénypontja. Ma annak örülök, hogy megszületett. Még nem tudja, mi vár rá ebben az életben - és ez így van jól.

Ötvennégy éves lettem én, meglepetés e...

Ötvennégy éves lettem én --
meglepetés e bejegyzés
csecse
becse:

ajándék, mellyel meglepem
ez internetes szegleten
magam
magam.

Azt hiszem, most, azonnal és itt kell elnézést kérnem legkedvesebb költőmtől, József Attilától, hogy ilyen durván visszaéltem csodálatos versével. De ismerve őt, biztos nem haragszik érte. Legalábbis ott, ahol most van - mert itt a földön ez valószínű nem így lenne...
Édesapám egy évvel járt alatta a makói gimnáziumban, és amiket mesélt róla, azt most inkább nem adnám tovább...
De mindegy is, mert nem ezért fontos nekünk, nekem - hanem a verseiért.
Ez a harminckét év, a krisztusi kor egyébként is nagyon érdekes. Ilyenkor sok mindenen elgondolkodik az ember: mit tettem eddig - és mit szeretnék a jövőben tenni? (Én éppen akkoriban váltam el, és a József Attila-kötet volt az első, amelyet újra megvettem magamnak.)
A másik ilyen fordulópont pedig szerintem az ötven éves kor.
Van, aki az öregkor kezdetének tartja, más kapuzárási pánikról beszél - nekem négy éve nem volt időm ezzel (magammal) foglalkozni (meg blog se volt még...).
- Mondjuk, most sincs sokkal több időm - ezért is írom e bejegyzést már több napja a jegyzettömbbe. -
Annak idején, tizennyolc és harminckét évesen is az utolsó tizennégy versét olvastam nagyon sokszor - s olvasom még most is. A két időpont közt eltelt tizennégy év nagyon sok dolgot megváltoztatott a verseihez való hozzáállásomon - azon, hogy mit üzennek számomra.
Aztán a következő huszonkét év ugyanígy.
Ennyit változtam közben - úgy, hogy szinte magam sem vettem észre. És mégis ugyanaz vagyok, mint tizennyolc évesen. (Ha ez utóbbi okfejtést egy kicsit zavarosnak tartod, olvass egy kis Hérakleitoszt.)
Most csak egy-egy versszakot ragadok ki kedvenceim közül - csak úgy, önmagukban, de mindegyikről órákat tudnék mesélni. Az életemről.

"Gyönyörűt láttam, édeset,
elképzeltem egy gyenge rózsát.
Elbámészkodtam s rám esett,
mint nagy darab kő, a valóság."

"Tudod, hogy nincs bocsánat,
hiába hát a bánat.
Légy, ami lennél: férfi.
A fű kinő utánad.

A bűn az nem lesz könnyebb,
hiába hull a könnyed.
Hogy bizonyság vagy erre,
legalább azt köszönjed."

"Magadat mindig kitakartad,
sebedet mindig elvakartad,
híres vagy, hogyha ezt akartad.
S hány hét a világ? Te bolond."

A krisztusi korhoz visszatérve, van egy nagyon jó beszélgetés Jancsó Miklós Oldás és kötés című filmjében (amely az eredeti Lengyel József-novellában nincs!):

"-Te! Akartál valamit mondani az Öregnek?
- Akartam...
- Készülj, viszlek haza!
- Mondd, mióta ismersz te engem!
- Hatszázhúsz éve.
- Na, ne hülyéskedj! Milyen voltam én medikus koromban?
- Piros hajad volt, és krumpliból volt az orrod.
- Tényleg ne hülyéskedj! Hittél te abban, hogy én orvos leszek? Tehetséges voltam?
- Mondd, hogy lehet ilyen marhaságot kérdezni! S ha nem lettél volna az, most megmondanám?
- Erőszakos voltam, embertelen? Karrierista? Erőszakos voltam vagy tehetséges!?
- Hány éves vagy te valójában? Harminckettő, mi? Hát akkor még van egy éved. Egy éved van, hogy eldöntsd, keresztre feszítteted-e magad, vagy megpróbálsz úgy élni, mint a többiek. Előbb tanulj meg élni, aztán filozofálgass! Na, gyere, megyünk haza!"

Szóval el lehet - és kell is! - gondolkodni azon, mit is akar magával kezdeni az ember - 18, 32, 50 és x évesen.
Nekem most jött el ez az idő - és bizony jár is az agyam rajta keményen. Meg kell találnom a választ - a helyes választ! - elsősorban magam, de a körülöttem élők kedvéért is.
Mert hogy:

"Ifjúságom, e zöld vadont
szabadnak hittem és öröknek
és most könnyezve hallgatom,
a száraz ágak hogy zörögnek."

Ha most azt gondolod, hogy mély depresszióban írom e sorokat, akkor joggal teszed - hál' Istennek azonban ez nincs így. Jó pár éve túl vagyok már ezen, tudomásul vettem, hogy olyan a körülöttem lévő világ, amilyen, s csak annyit tudok rajta változtatni, amennyit enged.
Neked is ajánlom figyelmedbe Marcus Aurelius római császár és sztoikus filozófus sorait (ld. még a Gladiátor című filmet):

"Istenem, adj derűt, hogy elfogadjam azt, amit nem tudok megváltoztatni, bátorságot, hogy megváltoztassam azt, amit meg bírok változtatni, és bölcsességet, hogy fel tudjam ismerni a kettő közötti különbséget."

Végezetül mi mással tudnék búcsúzni a mai naptól, mint egyik legkedvesebb versemmel  - és a legkedvesebb versmondómmal:

"Ha félsz, nem élsz!"

Délután kicsit olvasgattam, bár Grecsó Krisztiánt akartam eredetileg, a Mellettem elférszet, mégis másnál kötöttem ki. Tudom, kötelező olvasmány volt, így illene kicsit fikáznom, de én nagyon szerettem. Sőt. Most is nagyon szeretem. Akárcsak A Pál utcai fiúkat és a Légy jó mindhaláligot.

Háromnapi seblázt hevert végig Mekcsey a kastélyban. Azon idő alatt mindig ott ültek mellette a Török fiúk meg Gergely. Itatták a vitézt veresborral. És érdeklődéssel hallgatták az elbeszéléseit.
Az asszony is meg-meglátogatta. Mekcsey még azon betegen elmondta, hogy Gergelyért jött: viszi magával a király seregébe.
A fiúk megdöbbenve néztek Gergelyre, az asszony szemrehányó, bús arccal.
- Hát el tudnál minket hagyni? Nem voltam én anyád helyett anyád? És a fiaim nem voltak-e testvéreid?
Gergely lecsüggedt fővel felelte:
- Már tizennyolc éves vagyok. Itt élősködjek-e, itt haszontalankodjak-e, mikor az országnak katona kell?
A korához képest valóban érett ifjúnak látszott.
Leányosan finom, barna arcán már a szakáll is pelyhedzett. Csillogó fekete szeme csupa értelem és komolyság.
- Te kellesz éppen? - szólt Törökné. - Nem várhatod-e meg az én fiaimat? Mindenki elfordul tőlünk - bólogatott az asszony, előtolongó könnyeit törölve. - Ahonnan az Isten elfordult, elfordulnak az emberek is.
Gergely letérdelt az asszony elé, és megcsókolta a kezét:
- Édes jó anyámasszonyom, ha így érti az én elmenetelemet, akkor nem lesz belőle semmi.
Tinódi is ott ült a szobában. Aznap érkezett meg Érsekújvárról. Hírt hallani jött az uráról, de persze a kérdezés belérekedt, mikor a kastélyt zászló nélkül, az asszonyt félgyászban találta.
Az ablaknál ült egy medvebőrös ládán, és kardlapra rajzolt.
Gergely szavára abbahagyta a munkát.
- Nagyságos asszonyom, engedje meg, hogy belekottyanjak ebbe a beszédbe.
- Hát csak szóljon, Sebők.
- A madár mindig visszatér a fészkére, akárhova megyen is. Gergely is röpdösni akar egyet. Én is azt mondom, hogy jó lenne, ha forogna a világban. Mert, tetszik látni, János úrfi maholnap fölemberedik, aztán neki is jobb, ha tanult katona lesz mellette.
Nem volt semmi mosolyognivaló ezeken a szavakon, de mégis mosolyogtak. Mert Sebők deák mindig tréfás, mikor nem énekel, s ha komolyan beszél, akkor is azt sejtik már, hogy vidámság lappang a szava alatt.
- Hát majd meggondoljuk - bólintott rá az asszony.
És a deák munkájára fordult a szeme:
- Hát megvan-e a vers?
- Meg bizony. Nem tudom, tetszik-e nagyságodnak?
Fölvette a kígyós kardot, és olvasta róla:
Aki bátor, az az erős.
Aki erős, könnyen is győz,
S aki győzve megy előre,
A halál is megfut tőle!
- Ezt írja az én kardomra is! - mondta Török Jancsi.
- Nem - felelte a fejét rázva Tinódi -, arra mást fogunk írni.
Mekcsey megszólalt az ágyban:
- Dobónak a kardjára a király nevét is rá kellene írni. Valami olyanfélét, hogy: Istenért, hazáért, királyért.
- Az már avult mondás - felelte Tinódi. - Ki is múlik a divatból, mióta német fején a korona. Ha ő ezt akarta volna íratni a kardjára, magával vitte volna, és ráíratta volna ő maga.
- Van eszemben valami - mondta Gergely, a homlokára téve az ujját. - Mikor gyerek voltam, hallottam egy mondását. Azt kellene rámetszeni.
- Mi az?
- „Az a fő, hogy ne féljünk sohase.”
- Ez jó - biccentett rá Tinódi. - De így bizony kopár a gondolat. Megálljatok csak...
Az állát a kezére támasztva nézett maga elé. A többiek hallgattak. Egy perc múlva megcsillant a szeme:
- Ha félsz, nem élsz!
- Így jó! - kiáltotta Gergely.
Tinódi beleütötte a lúdtollat az ablak szélén álló fakalamárisba, és felrajzolta a kardigét.
Még egy kard volt ottan íratlan. A Dobóé párja. Azt Gergelynek adta Mekcsey.
- Hát erre mit írjunk? - kérdezte Tinódi. - Jó lesz-e ez: Bornemissza Gergely, szaporábban nyergelj!
Nevettek. Gergely a fejét rázta.
- Nem. Nekem nem kell vers, csak egy szó. Abban az egy szóban benne van minden vers és minden gondolat. Ezt írja rá, Sebők bátyám: A hazáért!

Köszönöm!

Sajnos péntek óta csak most van időm írni ide, de örülök, hogy végre eljött ez az idő is.
A pénteki nap úgy indult, mint bármely másik, elterveztem, hogy mit fogok aznap csinálni. Felöltöztem ünneplőbe, megtartottam a 0. órámat, és vártam, hogy mehessek a polgármesteri hivatalba.
Részint aláírni a 340 mFt-os pályázatunk dokumentációját, részint részt venni azon az önkormányzati díjátadáson, ahol nyugállományba vonulása alkalmából Pedagógus Életpályáért Emlékérmet vehetett át szeretett kolléganőm, Zloch Erzsike.
A díjátadó méltó volt a kitüntetettekhez (kivéve az átadást követő pohárköszöntőt, majd ...-re ültem, mikor meghallottam...), aztán fölmentem a hivatalba aláírni.
Mint kiderült, hiába, mert nem is kellett... A történet hosszú, de azt hiszem, már nyertünk (feltéve, hogy aznap még postára adták a dokumentációt).
Aztán vissza a suliba, hogy ünnepi alkalmazotti értekezleten bejelentsem Erzsike kitüntetését, és megköszönthessük egy csokor virággal (ha mást már nem tudunk adni, mert egy fillérünk sincs. Tegnap délután három és fél órán át voltam portás - 11.000,- Ft-ért! -, hogy tudjunk az érettségire papírt venni...).
A köszöntés szépen is sikerült, Erzsike néhány szóban megköszönte az itt töltött évek alatt tőlünk kapott emlékeket - majd a virágátadás után többen megindultak előre. Akkor még nem tudtam, hogy miért...
Erzsike a köszönetnyilvánítás után más témába csapott át: engem kezdett méltatni, az itt töltött 26 évemet, s az utolsó hat évet, igazgatóságom idejét. Hogy ő és a nevelőtestület mit kapott tőlem, hogy megvalósíthatták elképzeléseiket, hogy amikor lehetett, támogattam őket. (Nekem viszont ezalatt az utolsó két és fél év jutott eszembe, amikor pénzhiány miatt oly sokszor kellett nemet mondanom...)
És ekkor bejelentette, hogy az iskola felterjesztésére megkaptam az Arany Katedra Emlékplakett kitüntető címet:

Hirtelen csak dadogni tudtam, mert ambivalens érzések jártak át: egyfelől nagyon örültem, hogy kollégáim java része másképp ítéli meg tevékenységem, mint azok, akiknek dolguk lenne ez, másrészt ha tudok róla, biztos elleneztem volna.
Mert a magam munkáját mindig is igen kritikusan ítéltem meg, probléma esetén először mindig magamban keresem a hibát (elég kevesen vagyunk ezzel így...), s csak utána más körülményben. És az időpontot sem tartottam volna megfelelőnek. Számítottam arra ugyanis, reálisan felmérve helyzetemet, hogy olyan döntés születik idén tavasszal, amilyen - és ez a díj nem biztos, hogy jól jön majd az iskola (és elsősorban kollégáim!) megítélésének.

Annak viszont nagyon örültem, hogy Tőlük vehettem át a kitüntetést, nem pedig mástól, az eddigi gyakorlatnak megfelelően. Így legalább mindenki nyugodtan tud a tükörbe nézni fogmosás közben.

Két nap elteltével végül is helyükre kerültek a dolgok, és végre felhőtlenül tudok örülni kitüntetésemnek.
És csak egy dolgot tudok mondani: Köszönöm!

Repülj, Fecském!

Amikor pénteken éjjel befejeztem az írást, ahogy ígértem magamnak, elővettem féltve őrzött DVD-m, és nem sajnálva az időt (pedig inkább aludnom kellett volna...), meghallgattam kedvenc Fecském.
Imádom Puccinit - és tudom, hogy nem a La Rondine a legjobb műve (most igen-igen finoman fogalmaztam...).
De én nagyon szeretem (ezt is).
Tegnap éjjel - önéletrajz és bútorlista írása közt - kicsit kutakodtam a Youtube-on, és megint találtam valamit!
Nem akartam hinni a szememnek, hogy egy kedves és jó felhasználó feltöltötte a teljes művet, azt, ami nekem is megvan.
A New York-i Metropolitanből közvetítették egyenesben 2009-ben a MetArt keretében a darabot a kiválasztottaknak. Igaz, hogy olasz nyelvű az előadás, de ez egyáltalán nem akadályoz az élvezetben - csak engedd magad át a zene sodrásának, és mindent megértesz.
Az én kedvenc jelenetem 1:05:20 körül kezdődik, de aki szereti Puccini életigenló zenéjét, annak a teljes darab is tetszeni fog, minden ellenkező híresztelés ellenére.
Ha van két órád, nézd meg!
Hogy teljes legyen a történet, elárulom, hogy a két főszereplő, Angela Gheorghiu és Roberto Alagna a valódi életben is párok, sok-sok éve... :-)

Már azt hittem...

... hogy rosszkedvűen fekszem le ma, de minden megváltozott.
A holnapi napra készülvén (Vivát Tarókia!) kerestem valami új klipet - és találtam.
Már vagy tízszer meghallgattam, de nem tudok vele betelni. Hogy miért, azt nem tudom, hiszen a zenéjénél csak a szövege egyszerűbb - és mégis.
Sikerült visszaadnia a vidámságom, és lassan elfelejtem mindazt a rosszat, amit ma át kellett élnem.
Ezek az alkalmak bizonyítják, hogy az elme racionalitása mennyire messze kullog a lélek egészen mélyről jövő emóciói mögött.
Azt hiszem, azért lefekvés előtt hallgatok még egy kis Puccinit is. A fecskét biztosan...

Nyalni csak úgy lehet, ha élvezzük az ízeket...

Nehéz mit írni a mai nap után - örülök, hogy szegény S.-nek nem kellett ezt megérnie. (Ezt most nagyon szörnyű volt leírni.)

Bikini - Fagyi

Kösz, jól vagyok, egész nap fagyizom,
Hogy mondjam el - ez kitölti az életem.
A tejszínhabos mogyoró az jó dolog,
A puncs is nagyon kell, lassan olvad a nyelvemen.

Kösz, jól vagyok, az éveket nem számolom.
Boldog vagyok, nyelem a sok gombócot.
Múló állapot, panaszkodni nincs okom.
Az benne a jó, ha nem ízlik, hát eldobom.

Mert nyalni csak úgy lehet,
Ha élvezzük az ízeket.
Nyaljuk a fagylaltot,
A mézesmadzag elfogyott.
Éljük az életet,
Élvezzük amíg lehet.
Nyaljuk a fagylaltot,
A mézesmadzag rég elfogyott.

Szar ügy, hogy a tölcsér hozzáragadt a kezemhez.

Azért nem búsulok nagyon...

... mert az eredeti óra árából kijött egy új mobil is. (No, mondjuk ez erős túlzás, mert az ára két és félszerese volt az új óráénak...)
Sikerült néhány napja lementenem a régiről minden adatot (közel négyszáz névjegy stb.), így bízva abban, hogy sikerül majd az újra áttenni, vettem egy nagy levegőt, és átmentem a Vodafone-hoz.
A telót már kb. két hete kinéztem magamnak, olvasgattam róla leírásokat és teszteket, s bevallom, egyre jobban megtetszett:

A boltban meg is kérdezték, honnan tudok róla, mert ma reggel kaptak kettőt, és a másikat még délelőtt elvitték. Mondtam nekik, hogy nagy érték az internet, csak tudni kell célirányosan használni.
Azt viszont nem mondtam, hogy igazából én egy ZTE Skate-t kerestem volna (a mai napig nagyon tetszik feleségem Blade-je!), de azt a Vodafone nem forgalmazza (mondjuk megértem idegenkedését a gyártótól, a miénk is a második már, gariban, mert az elsővel gondok voltak, nem tudták megjavítani.)
Szóval bár még csak 48 órája van nálam, egyre jobban tetszik. Frissítettem a firmware-ét, ha már felkínálta, s azt magától meg is csinálta. Mindent feltettem rá, ami kellett (sőt ami nem igazán fontos, abból is egyet-kettőt). Egyedül a Navitelt (turistaként - is - használható navigációs rendszer) hagyom ki még, mert az fizetős, és újra kellene rakni, ha gépet vagy oprendszert vált az ember. (Erre a Blade-del kapcsolatban jöttünk rá.)  És a Huawei a nyár elejére ígéri a 4.0-s Androidot (Ice Cream Sandwich) rá. Az még felmászik, aztán jöhet a Navitel, és ősszel már mehetünk erdőbe, hegyek közé is kirándulni (igaz, eddig se volt gond térképpel és tájolóval, de azért így megnyugtatóbb lesz majd).
Addig meg lehet facebookolni stb. vele.
Remélem, a következő időkben is meg leszek vele elégedve...

Nem jött össze...

Sajnos hiába néztem ki magamnak a lenti csodálatos orosz órákat, nem lehet beszerezni őket. Sem itthon, sem külföldön. Lehet, hogy most éppen nem gyártják őket.
Szóval kénytelen leszek beérni egy japán kvarccal is:

Remélem, azért ezzel is meg leszek elégedve néhány évig. Addig meg újra elkezdhetik gyártani a K-3 Submarine-t is...

Birkák vagyunk - folytatás

Megjelent a HVG-ben a múlt heti cikk második része, persze ismét egy aranyos címlappal. Az első írásakor még nem lehetett tudni nyilvános forrásból az új ötletekről. Az SMS-t mindenesetre meg fogjuk kapni...

Magát a cikket itt lehet olvasni (már akinek van kedve).

Ballag már a vén diák...

Éppen a Helikonon voltunk, amikor megjelent a HVG-ben a felvételi körkép, aztán jött a ballagás, ezért csak most teszem közzé bánatom. Sajnos, mi is érintettek vagyunk, illetve leszünk jövőre.
A címlap ismét szenzációs volt:

Mivel a cikk nem érhető el a hvg.hu-ról, csak előfizetőknek, ezért beszkenneltem, és olvashatóvá tettem. Innen el lehet olvasni (szerzői jogi okok miatt csak olvasni lehet, nyomtatni stb. nem).
Van még egy fél évünk gondolkodni, mi legyen.

Tényleg birkák vagyunk?

Mindig is szerettem a HVG címlapjait -igazi csemegék a vizuális kultúra oktatásához.
Benne van az utolsó két évünk -  no meg az is, hogy tényleg milyen birkák is vagyunk...

Magát a cikket itt lehet elolvasni. Szomorú...
No comment

Lassú víz...

Ismét nem volt szerencsém - sőt, talán át is akartak vágni. Több mint 9 hónapja kifizettem az óra árát, s négy hónapja kérem vissza a pénzem, de nem kapom....
Sajnos olyan óra nincs külföldön sem, amilyet szeretnék, de talán ez meglesz a hónap végére:

Még mindig hiszek: "Bízz istenben, és tartsd szárazon a puskaport!" (Oliver Cromwell)