meglepetés e bejegyzés
csecse
becse:
ajándék, mellyel meglepem
ez internetes szegleten
magam
magam.
Azt hiszem, most, azonnal és itt kell elnézést kérnem legkedvesebb költőmtől, József Attilától, hogy ilyen durván visszaéltem csodálatos versével. De ismerve őt, biztos nem haragszik érte. Legalábbis ott, ahol most van - mert itt a földön ez valószínű nem így lenne...
Édesapám egy évvel járt alatta a makói gimnáziumban, és amiket mesélt róla, azt most inkább nem adnám tovább...
De mindegy is, mert nem ezért fontos nekünk, nekem - hanem a verseiért.
Ez a harminckét év, a krisztusi kor egyébként is nagyon érdekes. Ilyenkor sok mindenen elgondolkodik az ember: mit tettem eddig - és mit szeretnék a jövőben tenni? (Én éppen akkoriban váltam el, és a József Attila-kötet volt az első, amelyet újra megvettem magamnak.)
A másik ilyen fordulópont pedig szerintem az ötven éves kor.
Van, aki az öregkor kezdetének tartja, más kapuzárási pánikról beszél - nekem négy éve nem volt időm ezzel (magammal) foglalkozni (meg blog se volt még...).
- Mondjuk, most sincs sokkal több időm - ezért is írom e bejegyzést már több napja a jegyzettömbbe. -
Annak idején, tizennyolc és harminckét évesen is az utolsó tizennégy versét olvastam nagyon sokszor - s olvasom még most is. A két időpont közt eltelt tizennégy év nagyon sok dolgot megváltoztatott a verseihez való hozzáállásomon - azon, hogy mit üzennek számomra.
Aztán a következő huszonkét év ugyanígy.
Ennyit változtam közben - úgy, hogy szinte magam sem vettem észre. És mégis ugyanaz vagyok, mint tizennyolc évesen. (Ha ez utóbbi okfejtést egy kicsit zavarosnak tartod, olvass egy kis Hérakleitoszt.)
Most csak egy-egy versszakot ragadok ki kedvenceim közül - csak úgy, önmagukban, de mindegyikről órákat tudnék mesélni. Az életemről.
"Gyönyörűt láttam, édeset,
elképzeltem egy gyenge rózsát.
Elbámészkodtam s rám esett,
mint nagy darab kő, a valóság."
"Tudod, hogy nincs bocsánat,
hiába hát a bánat.
Légy, ami lennél: férfi.
A fű kinő utánad.
A bűn az nem lesz könnyebb,
hiába hull a könnyed.
Hogy bizonyság vagy erre,
legalább azt köszönjed."
"Magadat mindig kitakartad,
sebedet mindig elvakartad,
híres vagy, hogyha ezt akartad.
S hány hét a világ? Te bolond."
A krisztusi korhoz visszatérve, van egy nagyon jó beszélgetés Jancsó Miklós Oldás és kötés című filmjében (amely az eredeti Lengyel József-novellában nincs!):
"-Te! Akartál valamit mondani az Öregnek?
- Akartam...
- Készülj, viszlek haza!
- Mondd, mióta ismersz te engem!
- Hatszázhúsz éve.
- Na, ne hülyéskedj! Milyen voltam én medikus koromban?
- Piros hajad volt, és krumpliból volt az orrod.
- Tényleg ne hülyéskedj! Hittél te abban, hogy én orvos leszek? Tehetséges voltam?
- Mondd, hogy lehet ilyen marhaságot kérdezni! S ha nem lettél volna az, most megmondanám?
- Erőszakos voltam, embertelen? Karrierista? Erőszakos voltam vagy tehetséges!?
- Hány éves vagy te valójában? Harminckettő, mi? Hát akkor még van egy éved. Egy éved van, hogy eldöntsd, keresztre feszítteted-e magad, vagy megpróbálsz úgy élni, mint a többiek. Előbb tanulj meg élni, aztán filozofálgass! Na, gyere, megyünk haza!"
Szóval el lehet - és kell is! - gondolkodni azon, mit is akar magával kezdeni az ember - 18, 32, 50 és x évesen.
Nekem most jött el ez az idő - és bizony jár is az agyam rajta keményen. Meg kell találnom a választ - a helyes választ! - elsősorban magam, de a körülöttem élők kedvéért is.
Mert hogy:
"Ifjúságom, e zöld vadont
szabadnak hittem és öröknek
és most könnyezve hallgatom,
a száraz ágak hogy zörögnek."
Ha most azt gondolod, hogy mély depresszióban írom e sorokat, akkor joggal teszed - hál' Istennek azonban ez nincs így. Jó pár éve túl vagyok már ezen, tudomásul vettem, hogy olyan a körülöttem lévő világ, amilyen, s csak annyit tudok rajta változtatni, amennyit enged.
Neked is ajánlom figyelmedbe Marcus Aurelius római császár és sztoikus filozófus sorait (ld. még a Gladiátor című filmet):
"Istenem, adj derűt, hogy elfogadjam azt, amit nem tudok megváltoztatni, bátorságot, hogy megváltoztassam azt, amit meg bírok változtatni, és bölcsességet, hogy fel tudjam ismerni a kettő közötti különbséget."
Végezetül mi mással tudnék búcsúzni a mai naptól, mint egyik legkedvesebb versemmel - és a legkedvesebb versmondómmal:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése