Délután kicsit olvasgattam, bár Grecsó Krisztiánt akartam eredetileg, a Mellettem elférszet, mégis másnál kötöttem ki. Tudom, kötelező olvasmány volt, így illene kicsit fikáznom, de én nagyon szerettem. Sőt. Most is nagyon szeretem. Akárcsak A Pál utcai fiúkat és a Légy jó mindhaláligot.
Háromnapi seblázt hevert végig Mekcsey a kastélyban. Azon idő alatt mindig ott ültek mellette a Török fiúk meg Gergely. Itatták a vitézt veresborral. És érdeklődéssel hallgatták az elbeszéléseit.
Az asszony is meg-meglátogatta. Mekcsey még azon betegen elmondta, hogy Gergelyért jött: viszi magával a király seregébe.
A fiúk megdöbbenve néztek Gergelyre, az asszony szemrehányó, bús arccal.
- Hát el tudnál minket hagyni? Nem voltam én anyád helyett anyád? És a fiaim nem voltak-e testvéreid?
Gergely lecsüggedt fővel felelte:
- Már tizennyolc éves vagyok. Itt élősködjek-e, itt haszontalankodjak-e, mikor az országnak katona kell?
A korához képest valóban érett ifjúnak látszott.
Leányosan finom, barna arcán már a szakáll is pelyhedzett. Csillogó fekete szeme csupa értelem és komolyság.
- Te kellesz éppen? - szólt Törökné. - Nem várhatod-e meg az én fiaimat? Mindenki elfordul tőlünk - bólogatott az asszony, előtolongó könnyeit törölve. - Ahonnan az Isten elfordult, elfordulnak az emberek is.
Gergely letérdelt az asszony elé, és megcsókolta a kezét:
- Édes jó anyámasszonyom, ha így érti az én elmenetelemet, akkor nem lesz belőle semmi.
Tinódi is ott ült a szobában. Aznap érkezett meg Érsekújvárról. Hírt hallani jött az uráról, de persze a kérdezés belérekedt, mikor a kastélyt zászló nélkül, az asszonyt félgyászban találta.
Az ablaknál ült egy medvebőrös ládán, és kardlapra rajzolt.
Gergely szavára abbahagyta a munkát.
- Nagyságos asszonyom, engedje meg, hogy belekottyanjak ebbe a beszédbe.
- Hát csak szóljon, Sebők.
- A madár mindig visszatér a fészkére, akárhova megyen is. Gergely is röpdösni akar egyet. Én is azt mondom, hogy jó lenne, ha forogna a világban. Mert, tetszik látni, János úrfi maholnap fölemberedik, aztán neki is jobb, ha tanult katona lesz mellette.
Nem volt semmi mosolyognivaló ezeken a szavakon, de mégis mosolyogtak. Mert Sebők deák mindig tréfás, mikor nem énekel, s ha komolyan beszél, akkor is azt sejtik már, hogy vidámság lappang a szava alatt.
- Hát majd meggondoljuk - bólintott rá az asszony.
És a deák munkájára fordult a szeme:
- Hát megvan-e a vers?
- Meg bizony. Nem tudom, tetszik-e nagyságodnak?
Fölvette a kígyós kardot, és olvasta róla:
Aki bátor, az az erős.
Aki erős, könnyen is győz,
S aki győzve megy előre,
A halál is megfut tőle!
- Ezt írja az én kardomra is! - mondta Török Jancsi.
- Nem - felelte a fejét rázva Tinódi -, arra mást fogunk írni.
Mekcsey megszólalt az ágyban:
- Dobónak a kardjára a király nevét is rá kellene írni. Valami olyanfélét, hogy: Istenért, hazáért, királyért.
- Az már avult mondás - felelte Tinódi. - Ki is múlik a divatból, mióta német fején a korona. Ha ő ezt akarta volna íratni a kardjára, magával vitte volna, és ráíratta volna ő maga.
- Van eszemben valami - mondta Gergely, a homlokára téve az ujját. - Mikor gyerek voltam, hallottam egy mondását. Azt kellene rámetszeni.
- Mi az?
- „Az a fő, hogy ne féljünk sohase.”
- Ez jó - biccentett rá Tinódi. - De így bizony kopár a gondolat. Megálljatok csak...
Az állát a kezére támasztva nézett maga elé. A többiek hallgattak. Egy perc múlva megcsillant a szeme:
- Ha félsz, nem élsz!
- Így jó! - kiáltotta Gergely.
Tinódi beleütötte a lúdtollat az ablak szélén álló fakalamárisba, és felrajzolta a kardigét.
Még egy kard volt ottan íratlan. A Dobóé párja. Azt Gergelynek adta Mekcsey.
- Hát erre mit írjunk? - kérdezte Tinódi. - Jó lesz-e ez: Bornemissza Gergely, szaporábban nyergelj!
Nevettek. Gergely a fejét rázta.
- Nem. Nekem nem kell vers, csak egy szó. Abban az egy szóban benne van minden vers és minden gondolat. Ezt írja rá, Sebők bátyám: A hazáért!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése