(A héten kérdezte tőlem egy
szülő, hogyhogy nem szombaton ballagunk, hiszen a Széchenyi – sőt már a Münnich
is… – mindig szombaton délelőtt tartotta az ünnepségét. Ugyan, mit mondhattam
volna neki? Azt, hogy ezentúl szombaton már mindig csak egy középiskola
ballaghat?)
Most jöttünk haza a ballagásról,
s feltolultak bennem az emlékek.
Emlékek, az elmúlt bő egy évből.
Mintha most lett volna, hogy 2016
februárjában – a városból elsőként – iskolánk nevelőtestülete csatlakozott az
akkor induló Tanítanék Mozgalom felhívásához, amely a közoktatás teljes
megújítását tűzte ki célul.
Mivel magam komolyan vettem a
felhívásban megfogalmazott problémákat, úgy gondoltam, az a helyes, ha
tevékenyen küzdök is értük. Ezért mentem tavaly háromszor is Pestre tüntetni,
mindhárom esetben szakadó esőben sétáltunk a főváros utcáin.
Aztán eljött a ballagás, végzős
osztályfőnökként erősen érintett voltam. Három héttel előtte bejelentették,
hogy idén a Városháza téren fogunk búcsúzni szeretett iskolánktól, mert.
Mikor ezt elmondtam osztályomnak,
teljesen kiakadtak. Ők ezt nem így képzelték el. És el is indítottak egy
felhívást, amelyben kérték, hogy ez ne így legyen – nem szeretnének egy
politikai játszmában biodíszletként részt venni.
A diákok beadványa a Széchenyi
irattárában biztos fellelhető.
A kérdésben végül is a nevelőtestület döntött. A döntés előtt levélben fordultam kollégáimhoz, csak egyetlen gondolat belőle:
„A szülők álláspontját nem
ismerem, de a diákokét igen. Százhuszonnégy végzős diákunkból több mint
hetvenen aláírtak egy nyilatkozatot arról, hogy nem kívánnak a Városháza téren
ballagni, inkább az iskolájukban búcsúznának el az iskolájuktól. Tették ezt
annak tudatában, hogy attól tartanak, emiatt esetleg hátrány érheti őket az
érettségin és a felvételin.
De bevállalták.
Százalékot mindenki tud
számolni.”
A nevelőtestület döntését nyilván
mindenki ismeri.
A következőkben a dunaujvaros.com
oldalon megjelent írásból idéznék:
»Itt az igazgatói búcsúbeszéddel
kezdetét vette a ballagási ünnepség, melynek keretein belül Cserna Gábor
polgármester is köszöntötte a végzős diákokat.
A polgármester beszédében
emlékeztetett arra, ez a hagyomány Selmecbányáról indult el az 1870-es években,
amikor az Erdészeti és Bányászati Akadémia hallgatói az iskolától búcsúzva
elénekelték a „Ballag már a vén diák...” kezdetű dalt. A huszadik századra
hagyománnyá vált, azóta ápoljuk ezt a nemes tradíciót – mondta Cserna Gábor.
Köszöntőjében a polgármester
felhívta a diákok figyelmét arra, hogy a felnőttkor elérése sosem esik egybe a
nagykorúság elérésével.
„Nagykorúvá válni egy pillanat
műve, amikor betöltik tizennyolcadik életévüket. Felnőtté válni hosszú évek
kemény munkájának eredménye. Belülről fakad, önmagunk kitartásán múlik a sikere
vagy a kudarca”- emlékeztetett a polgármester.
Beszéde folytatásában a
felelősségvállalásra is felhívta a ballagó diákok figyelmét: „Minden
nemzedéknek, így az Önök nemzedékének is feladata és felelőssége a nemzet szellemi
örökségét alázattal óvni és tovább építeni.
Az Önök generációja egy olyan
értékközösség része, mely magyar és egyben európai. Önök olyan Hazában élnek,
ahol ezek az értékek meghatározóak. Ahol nemcsak megtanultuk, de értelmezni is
tudjuk a Szózat sorait – mondta Cserna Gábor.
Záróakkordként sok sikert kívánt
az érettségi előtt álló gimiseknek: „Kívánom Önöknek, hogy az a tudás, az a
viselkedés, amelyet a szüleik, nagyszüleik, a pedagógusaik oltottak Önökbe,
elegendőnek és megfelelőnek bizonyuljon az útkeresésben.
Kívánok Önöknek sikeres érettségi
vizsgát, elismerést és nagyszerű eredményeket az élet minden területén –
fogalmazott a polgármester. «
Az eseményről a Hírlap is
tudósított, a cikkből most nem idéznék, elég egy kép is...
És a „hagyományteremtő szándék”
az idén is folytatódik – holnap a Rudas ballag a Városháza téren.
Polgármesterünk nyilván őket is
szépen felköszönti, s minden jót kíván nekik (is).
És természetesen az összes helyi
média első oldalon hozza majd az eseményt.
Nem úgy, mint az egy héttel
korábbi rendezvény akár említését is.
Ahol egy diák a következőket
mondta:
„Végzős gimnazista vagyok. Úgy
állok itt, hogy tudom, néhány hónapon belül elhagyom a várost. És több száz
fiatal fogja velem együtt elhagyni. Tanulni, dolgozni, élni fogunk más
városokban és más országokban, de azt hiszem, nagyon kevesen fognak visszajönni,
ha nem történik érdemi változás. De miért is jönnénk vissza? Egy ajándék
Lokálért? Bújócskázni egyet a vaksötét utcán? Beülni a megpuccsolt színházba
vagy a fűtetlen moziba? Bizonytalan munkát vállalni a Vasműben, vagy ha
történik valami baj, órákat várni, mire a kórház képes ellátást nyújtani? Az
igazság az, hogy Dunaújváros nem élhető város. Az igazság az, hogy Dunaújváros
pillanatnyilag egy dologban jeleskedik: hiba nélkül képezi le azt a rendszert,
ami ma hangosan foglal állást az európai értékek, a tudás, a progresszió ellen,
amit behálóz a korrupció, aminek retorikája a gyűlöletre épít, ami butít,
pusztít, és nyomorba dönt. … Fogjuk be a pofánkat, menjünk el, ha nem tetszik.
Úgy azonban, hogy nem vagyunk fontosak, nem is megyünk el. Azért megyünk el,
hogy visszajöjjünk. Fontossá tesszük magunkat, mindenekelőtt szorgalommal,
értékteremtéssel, hatni fogunk, alkotni, gyarapítani, festéket dobálni és jól
érezni magunkat, mert az ilyen aljas, nyomorító hatalmakat csak így lehet
meggyengíteni.
Egy bizonyos szubkultúrában él
egy kifejezés: meg van hasadva. Az ésszerűséget levetkőző, összefüggéstelenül
beszélő és cselekvő polgárra használják. Dunaújváros meg van hasadva.
Magyarország meg van hasadva. A hasadt embert pedig kinevetik, majd mikor
megunják, lefektetik, a többiek pedig élvezik tovább egymás társaságát, az
értelmes beszélgetést. Mert így működik.”
Roppant kíváncsi vagyok arra,
polgármesterünk holnap hogyan fog búcsúzni a rudasos gyerekektől – úgy
döntöttem, el is megyek a rendezvényre, még csak repülőjegyet sem kell
igényelnem hozzá...
És arra is roppant kíváncsi
vagyok, hogy a helyi média hogyan fog tudósítani róla.
Már csak azért is, mert a
szombati Városháza téri tüntetésünkről (ez lenne a címben említett negyedik)
tudtommal csak a dunaujvaros.com (és emiatt a Dunaújváros közéleti hetilap)
számolt be egy – általam egyébként korrektnek tartott! – cikkben.
Egyéb fennforgások miatt meg
kellett volna vennem a szerdai Hírlapot, de sajnos ez elmaradt.
Így csütörtökön beballagtam a DH
közönségszolgálatára, hogy vegyek két példányt, és ha már ott voltam,
vásároltam egy keddi és egy csütörtöki számot is. Bár ne tettem volna.
Mert így kiderült, hogy a
Mészáros Lőrinc tulajdonába került lapban meg sem említették a mi szombati
mítingünket, és egyébként meg hánynom kellett volna a benne megjelenő
hirdetések láttán. (Szerencsére voltam katona, így ez elmaradt…)
Ez Magyarország, 2017-ben.
És mi lesz még a jövőben?
Én azért bízom.
Bízom a gyerekeinkben, hogy nem
hagyják ennyiben a dolgot.
Bizalmam alapja - többek közt -
két oldal abból a „könyvből”, amelyet ajándékképpen osztályomtól kaptam tavaly
ballagásuk alkalmából:
„Most az utazó kérdezett.
- Hát Magyarországon belül
vannak-e még magyarok?
A kézműves gondolkozott sokáig.
- Nem találom őket - de én
hiszem, hogy lesznek.”
(Jókai Mór: És mégis mozog a
Föld, 1872)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése