2015. november 12., csütörtök

Szaffi von Bartók Straße

Nyakunkon a menekültek - úgy döntöttünk, mi is befogadunk egyet...
A választásunk egy afrikai származású, fiatal fekete hölgyre esett, aki közvetlenül egy gyilkosság előtt vált hontalanná, földönfutóvá. De kezdjük az elején.
Július közepén jöttünk haza a sárvári nyaralásból, és két hét kihagyás után újra itthon sétáltunk esténként Kasmírral. Egyik este a Családsegítő udvaráról elénk toppant egy aranyos kis fekete cica, aki miután körbesimizte a lábaim, Kasmírhoz ment ismerkedni. Legnagyobb megdöbbenésemre magányhoz szokott kandúrunk nem a szokott módon reagált (fújt és támadott), hanem összedugta vele az orrát. Ilyen az elmúlt öt és fél évben eddig csak egyszer fordult elő - a többi 50+ macska menekülni vagy harcolni kényszerült. És amikor tovább mentünk, a kiscica követett bennünket - pontosabban Kasmírt. Egészen hazáig.
És ez így folytatódott néhány héten keresztül, mígnem egyik délután hat körül, kinézve az ablakon nyávogást hallok, és meglátom a bokrok alatt a rám néző cicust. Amikor lementünk Kasmírral, a kapunál várt, és rögtön üdvözölte cicánk. És természetesen együtt indultunk sétálni.
Aztán elkezdtük etetni is a kis tündért, először válogatós macskánk (Felix forever!) összegyűjtött kajamaradékaival, majd miután láttuk, mennyire éhes, vittünk neki a felhalmozódott Whiskas és más eledelekből is. Rendes cica volt, mert mindig kinyalta a tálkáját, maradék nem képződött...
A séták alatt Kasmír jól tűrte, hogy a kicsi ment utána, néha bakugrálva megkergette, de én láttam, hogy ez csak játék - mert tudom, hogy milyen az, ha tényleg támad. Persze volt olyan is, hogy adott neki egy kis taslit, miszerint: most már hagyjál békén, magányra vágyom.
Augusztus 11-én tettem fel róluk egy mobilos képet a Facebookra, azzal a megjegyzéssel: "Hazavigyük, ne vigyük?"
Az egyik kommentelő azt írta, vigyük, mert szegénykét kitették az utcára! Nemsokára egy beszélgetésből kiderült, hogy mi személyesen is ismerjük egymást, tőle tudtam meg Szaffi nevét és sorsát.
(Mint kiderült, az egyik Bartók Béla úti földszinti lakásban lakott albérlő gazdáival, egy idősebb házaspárral és harminc körüli fiukkal. Kora tavasszal a rokkantnyugdíjas anyuka (akinek a nyugdíjából éltek) súlyos betegségben meghalt, s ott maradt egyedül a két férfi, az alkoholista és játékfüggő apuka, illetve a drogos fiú. Szaffikára nem sok gondot fordíthattak, mert a szomszédok többször szóltak a gazdáinak, hogy a macskaürüléktől elég büdös még a lépcsőház is, ekkor tehették ki az utcára... Aztán június elején egy pénz miatt kitört veszekedés után a fiú megölte az apját, és egy hétig együtt élt a halottal a lakásban - még jó, hogy Szaffi ekkor már nem volt velük, ki tudja, mi lett volna az ő sorsa... A szomszédok hívták ki a rendőröket az elviselhetetlen bűz miatt, így derült fény a dologra. A Családsegítő körüli udvarban többen is etették a kicsit, itt találtuk meg mi is. Vagyis ő bennünket...)
Ekkor határoztuk el, hogy hazavisszük. Kicsit féltünk, hogy kis helyre összezárva Kasmírral vajon hogy jönnek ki egymással, alomra fog-e szokni, mit fog szétkarmolni, és még sorolhatnám hosszasan.
Az elhatározást tett követte - és erőteljes karmolások mindkét kezemen...
Mint kiderült, ha elemelkedik a lába a földről, nem válogat a rendelkezésére álló eszközökben, azonnal menekülni próbál. Meg akkor is, ha valaki közelít hozzá.
Ekkor kezdődött meg a különböző trükkök és eszközök bevetése a nemes cél érdekében - de csak az derült ki, mennyire értelmes (és fürge) állat...
Enni csak úgy volt hajlandó, ha ott álltunk mellette, ha elmentünk, elment ő is, és később se ment vissza megenni a maradékot. Dobozba, ketrecbe nem volt hajlandó bemenni még kajáért sem: megállt a bejáratnál, szaglászott és csak nézett befelé, hiába tartottam ott a kezem az étele mellett, mint máskor.
Kasmír kedvenc helye lett ez a kölcsönkapott nyúlszállító...
A kezemet mindig megszaglászta, hagyta, hogy simogassam, vakarjam a buksiját, de ha aljas célból kesztyűt húztam, azonnal elrohant.
Mivel a gyepmestert (= sintér) még nem akartam megkeresni a befogása végett, valaki mást kerestem. A Kőműves utcában, a City Café előtt gyakran látok egy nagy fekete terepjárót, rajta az E. M. Á. A. (Első Magyar Állatjogi Alapítvány) felfestéssel, gondoltam, velük is teszek egy kísérletet. Az interneten talált telefonszámon felhívtam őket, elmondva a "problémát" azt mondta az úr a telefon másik oldalán, hogy küldjek neki egy SMS-t "macskacsapda" tartalommal, és majd segítenek a megoldásban. Addig nem is tudtam, hogy létezik ilyen:
Sajnos azóta is hívnak (biztosan más, fontosabb dolguk is van), s mivel 20 ezret kóstált volna a berendezés, így ez kimaradt. (Bár egyébként is rizikós lett volna Szaffi hozzáállása miatt...)
Október elején beköszöntött a rossz idő - az első esős napok után észrevettem, hogy tüsszög, és a nyávogása is megváltozott. Szerencsére néhány nap után megszűntek a tünetek.
Aztán jött a második esős időszak, ezúttal már hideggel is kombinálva: Kasmírnak nem is volt kedve hosszasan sétálni. Egyik este kinézve az ablakon - már harmadik napja esett az eső, és 7 fok volt - ismét meghallottam a panaszos nyávogást. Vittem le neki ennivalót, és csak néztem, ahogy az esőben mohón falja az ételt.
"Egy életem, egy halálom!" felkiáltással megragadtam a macsekot, és magamhoz szorítva felvittem a lakásba. Természetesen erőteljesen tiltakozott...
Összevissza rohangált, nekiugrott az ablakoknak, egész testében remegett. Aztán bebújt a tévészekrény alá, és másnap estig ki sem jött onnan. Azt is csak akkor, amikor kifordítottam a sarokból, megnézni, hogy megvan-e még.
Az "Egy életem, egy halálom!" felkiáltás nem volt túlzás: mindkét kezemet megharapta, megkarmolta, és még a mellemen is elhelyezett egy kínai feliratot; a pólót, amely rajtam volt, ki is kellett dobni... Másnap elmentem a háziorvosunkhoz, aki 12 napos antibiotikum-kúrára fogott (a kúra részleteiről most inkább nem számolok be), és hogy veszettség ellen ne kelljen leoltani (5 injekció 30 nap alatt), elküldött a hatósági állatorvoshoz.
Aki ki is jött megnézni Szaffit, igaz, egy hétbe telt. Nem rajta múlott: a macsek átköltözött a hálószobai nagy szekrény mögé, onnan kirobbantani sem lehetett három napig.
Így kerültünk két hétre vesztegzár alá...
Három nap után végre előjött, és elfogadta az ételt. Utána pedig legnagyobb örömünkre elvégezte a dolgát is: rögtön Kasmír almába. És azóta is folyamatosan odajár. (Ez volt az egyik legnagyobb félelmünk: hogyan lesz szobatiszta?)
Az azóta eltelt időben egyértelműen kiderült számunkra: szörnyű sorsa lehetett új cicánknak - nem csak az utcán, de előtte szobacicaként is. Remélem, idővel sikerül megszelídítenünk, visszaadnunk hitét az emberekben. Szerencsére Kasmírral egyre jobban kijönnek, rendszeresen összedugják az orrukat, barátkoznak... :-)
Eltelt a két hét - tegnap újra volt nálunk a hatósági állatorvos. Szerencsére ő is ugyanazt látta, amit mi:

Szóval kikerültünk a megfigyelés alól. Ma elvittem a papírokat a háziorvosunkhoz, így megúsztam az oltássorozatot is...
Most már egészen tisztán látjuk, hogy a következő időszak (valószínűleg több hónap) a szelídítésről fog szólni - és ebben Kasmírra is nagy feladat hárul. Eddig is megtett mindent az ügy érdekében, remélem, így marad ezután is. Nincs is annál nagyobb élmény, mint amikor hajnali négykor Szaffi elkezdi pofozni Kasmír öt éve (se) használt csörgős műegerét, amire először felébred a "vén" kandúr, hogy ő is beszálljon a hajkurászásába - majd jövünk mi, mert az valami csúcs, ahogy a két macska többször is végigszánkázik a három szobán az egér után...
Uzsonna utáni punnyadás ma délután - kivételesen nem Szaffi fekszik a fotel alatt...