Ma a menzán ebédnél ketten
maradtunk egy kollégával, és ő megkérdezte: te tényleg a Jobbikra fogsz szavazni?
Mielőtt elmondanám, mit
válaszoltam, elmesélek egy régi történetet.
Valamikor a 2000-es évek elején
én vezettem iskolánk csoportját Dortmundba, a Reynoldus–Schiller testvérgimnáziumunkba.
Vendéglátóm Rudi, az iskola igazgatóhelyettese, történelem-angol szakos tanár
volt, akivel együtt töltöttem egy hetet. Ha jól emlékszem, egy szombati napon
engem is elvitt – feleségével és egy baráti társasággal (tanárok, orvosok, tanácsi
dolgozók, férjek és feleségek) együtt – a dortmundi operaházba egy
hangversenyre. Ezután mindannyian elmentünk egy közeli étterembe vacsorázni és
beszélgetni. Aznap játszott Münchenben a Borussia a Bayernnel, így természetesen
szóba került a meccs eredménye és a bajnokság állása is. A beszélgetés közben mély
megdöbbenéssel hallottam, hogy többek (észak-németek!) szerint a bajorok nem is
németek, és egyáltalán.
Mivel két hét múlva voltak ott a
választások, néhány korsó sör után vettem a bátorságot, hogy megkérdezzem: ők
kire fognak szavazni.
Rövid csönd után az egyikük
annyit válaszolt, hogy ezt ilyen körben nem szokták megbeszélni, és más témára
tért át.
A vacsora után, már otthon, Rudi
elmagyarázta, hogy náluk ilyet nem szoktak (nem illik) nagyobb társaságban
kérdezni, legfeljebb párszemközt. Azt nem árulta el, hogy ő kire-kikre fog szavazni,
viszont azt elmondta, hogy ilyenkor el szokott tekinteni a konkrét személyektől,
és arra adja a voksát, aki olyan párt jelöltje, amelynek ideológiája, múltja az
ő számára a legszimpatikusabb, a legelfogadhatóbb. Nagyon megfontolandó
vélemény!
Hogy én ma mégis eltértem ettől, azt
a jelenlegi, magyar viszonyok okozzák.
Soha nem csináltam titkot abból,
hogy tavaly háromszor voltam – hidegben, zuhogó esőben! – Pesten
(pedagógus)tüntetni, hogy aktívan részt veszek a Pedagógusok Demokratikus
Szakszervezetének munkájában és küzdelmében, hogy minden porcikám tiltakozik a jelenlegi
kormányzópárt politikája, a társadalmi problémák megoldásához való hozzáállása
ellen. Abból sem csináltam titkot, hogy hozzám Solt Ottília nézetei
állnak a legközelebb, hogy félek a kirekesztő, szegregáló, vallás, nemzetiség, szociális
helyzet szerinti megkülönböztetéstől. Hogy inkább a bal oldalon dobog a szívem,
hogy én mindig a szegényeknek, a gyengébbeknek drukkolok – még focimeccsen is.
Talán mert én is az voltam.
Hogy most mégis Pintér Tamásra,
a Jobbik jelöltjére fogok szavazni egyéniben, választókörzeti szinten, azt
egyetlen egy, de annál lényegesebb dolog motiválja: a jelenlegi magyar
választási rendszer.
Ha le szeretném váltani a regnáló
hatalmat, akkor egyszerűen nincs más, reális választásom – még akkor sem, ha
ezzel akár évtizedes barátokat, küzdőtársakat veszíthetek is el. Akkor is, ha nagyon jól ismerem a weimari köztársaság történetét is – de a problémákat akkor kell megoldani, jó angolszász gondolkodással, ha valóban felmerülnek.
A Közös Ország Mozgalom által
megrendelt helyi közvélemény-kutatás adatai erre kényszerítenek. A felmérést
nem egy nyíltan kormányközeli vagy ellenzéki cég végezte, hanem a Medián, egy
29 éves múlttal rendelkező, alapvetően gazdasági piackutatásból élő társaság.
Nekik inkább hiszek, mint a Századvégnek vagy az Iránytűnek, amelyekre oly sokan
hivatkoznak mostanában a két, ellentétes oldalon. A Medián teljes jelentése itt olvasható, ez
alapján nincs is mit magyaráznom. Tudok számolni.
Hogy a listás szavazatom melyik
pártra adom, az még a jövő zenéje, attól is függ, ki, milyen kompromisszumok
megkötésére lesz hajlandó. Itt egy kép arról, hogy kihez-kikhez állok a
legközelebb, a Vokskabin kérdőíve
alapján (töltsd ki te is!):
És hogy mit remélek?
„I Have a Dream” – mondta Dr. Martin
Luther King Jr. nevezetes beszédében 1963.
augusztus 28-án.
Nekem is van egy álmom: hogy
április 8-a után létrejön egy olyan országgyűlés, amely képes lesz visszaállítani
a demokráciát, és vagy visszatér a korábbi kétlépcsős választási rendszerhez,
vagy a holland mintához hasonlóan Magyarország is egy választókörzet lesz,
egyéni indulók nélkül, tiszta listás szavazással. És akkor ősszel újra mehetünk
szavazni – immár vállalva valódi véleményünk.
Kétségkívül nehezebb lesz úgy
kormányozni, de a kompromisszumkötés kényszere miatt minden bizonnyal
igazságosabb is.
Mert szabadság nélkül lehet élni
– de minek?
És akkor mi is énekelhetjük: „Végre szabadok! Végre szabadok! Hála a Magasságos Istennek, végre szabadok vagyunk!”
