2017. május 6., szombat

Négy tüntetés - két ballagás



(A héten kérdezte tőlem egy szülő, hogyhogy nem szombaton ballagunk, hiszen a Széchenyi – sőt már a Münnich is… – mindig szombaton délelőtt tartotta az ünnepségét. Ugyan, mit mondhattam volna neki? Azt, hogy ezentúl szombaton már mindig csak egy középiskola ballaghat?)

Most jöttünk haza a ballagásról, s feltolultak bennem az emlékek.
Emlékek, az elmúlt bő egy évből.


Mintha most lett volna, hogy 2016 februárjában – a városból elsőként ­– iskolánk nevelőtestülete csatlakozott az akkor induló Tanítanék Mozgalom felhívásához, amely a közoktatás teljes megújítását tűzte ki célul.
Mivel magam komolyan vettem a felhívásban megfogalmazott problémákat, úgy gondoltam, az a helyes, ha tevékenyen küzdök is értük. Ezért mentem tavaly háromszor is Pestre tüntetni, mindhárom esetben szakadó esőben sétáltunk a főváros utcáin.
Aztán eljött a ballagás, végzős osztályfőnökként erősen érintett voltam. Három héttel előtte bejelentették, hogy idén a Városháza téren fogunk búcsúzni szeretett iskolánktól, mert.
Mikor ezt elmondtam osztályomnak, teljesen kiakadtak. Ők ezt nem így képzelték el. És el is indítottak egy felhívást, amelyben kérték, hogy ez ne így legyen – nem szeretnének egy politikai játszmában biodíszletként részt venni.
A diákok beadványa a Széchenyi irattárában biztos fellelhető.
 

A kérdésben végül is a nevelőtestület döntött. A döntés előtt levélben fordultam kollégáimhoz, csak egyetlen gondolat belőle:
„A szülők álláspontját nem ismerem, de a diákokét igen. Százhuszonnégy végzős diákunkból több mint hetvenen aláírtak egy nyilatkozatot arról, hogy nem kívánnak a Városháza téren ballagni, inkább az iskolájukban búcsúznának el az iskolájuktól. Tették ezt annak tudatában, hogy attól tartanak, emiatt esetleg hátrány érheti őket az érettségin és a felvételin.
De bevállalták.
Százalékot mindenki tud számolni.”
A nevelőtestület döntését nyilván mindenki ismeri.
A következőkben a dunaujvaros.com oldalon megjelent írásból idéznék:
»Itt az igazgatói búcsúbeszéddel kezdetét vette a ballagási ünnepség, melynek keretein belül Cserna Gábor polgármester is köszöntötte a végzős diákokat.
A polgármester beszédében emlékeztetett arra, ez a hagyomány Selmecbányáról indult el az 1870-es években, amikor az Erdészeti és Bányászati Akadémia hallgatói az iskolától búcsúzva elénekelték a „Ballag már a vén diák...” kezdetű dalt. A huszadik századra hagyománnyá vált, azóta ápoljuk ezt a nemes tradíciót – mondta Cserna Gábor.
Köszöntőjében a polgármester felhívta a diákok figyelmét arra, hogy a felnőttkor elérése sosem esik egybe a nagykorúság elérésével.
„Nagykorúvá válni egy pillanat műve, amikor betöltik tizennyolcadik életévüket. Felnőtté válni hosszú évek kemény munkájának eredménye. Belülről fakad, önmagunk kitartásán múlik a sikere vagy a kudarca”- emlékeztetett a polgármester.
Beszéde folytatásában a felelősségvállalásra is felhívta a ballagó diákok figyelmét: „Minden nemzedéknek, így az Önök nemzedékének is feladata és felelőssége a nemzet szellemi örökségét alázattal óvni és tovább építeni.
Az Önök generációja egy olyan értékközösség része, mely magyar és egyben európai. Önök olyan Hazában élnek, ahol ezek az értékek meghatározóak. Ahol nemcsak megtanultuk, de értelmezni is tudjuk a Szózat sorait – mondta Cserna Gábor.
Záróakkordként sok sikert kívánt az érettségi előtt álló gimiseknek: „Kívánom Önöknek, hogy az a tudás, az a viselkedés, amelyet a szüleik, nagyszüleik, a pedagógusaik oltottak Önökbe, elegendőnek és megfelelőnek bizonyuljon az útkeresésben.
Kívánok Önöknek sikeres érettségi vizsgát, elismerést és nagyszerű eredményeket az élet minden területén – fogalmazott a polgármester. «
Az eseményről a Hírlap is tudósított, a cikkből most nem idéznék, elég egy kép is...


És a „hagyományteremtő szándék” az idén is folytatódik – holnap a Rudas ballag a Városháza téren.
Polgármesterünk nyilván őket is szépen felköszönti, s minden jót kíván nekik (is).
És természetesen az összes helyi média első oldalon hozza majd az eseményt.
Nem úgy, mint az egy héttel korábbi rendezvény akár említését is.
Ahol egy diák a következőket mondta:
„Végzős gimnazista vagyok. Úgy állok itt, hogy tudom, néhány hónapon belül elhagyom a várost. És több száz fiatal fogja velem együtt elhagyni. Tanulni, dolgozni, élni fogunk más városokban és más országokban, de azt hiszem, nagyon kevesen fognak visszajönni, ha nem történik érdemi változás. De miért is jönnénk vissza? Egy ajándék Lokálért? Bújócskázni egyet a vaksötét utcán? Beülni a megpuccsolt színházba vagy a fűtetlen moziba? Bizonytalan munkát vállalni a Vasműben, vagy ha történik valami baj, órákat várni, mire a kórház képes ellátást nyújtani? Az igazság az, hogy Dunaújváros nem élhető város. Az igazság az, hogy Dunaújváros pillanatnyilag egy dologban jeleskedik: hiba nélkül képezi le azt a rendszert, ami ma hangosan foglal állást az európai értékek, a tudás, a progresszió ellen, amit behálóz a korrupció, aminek retorikája a gyűlöletre épít, ami butít, pusztít, és nyomorba dönt. … Fogjuk be a pofánkat, menjünk el, ha nem tetszik. Úgy azonban, hogy nem vagyunk fontosak, nem is megyünk el. Azért megyünk el, hogy visszajöjjünk. Fontossá tesszük magunkat, mindenekelőtt szorgalommal, értékteremtéssel, hatni fogunk, alkotni, gyarapítani, festéket dobálni és jól érezni magunkat, mert az ilyen aljas, nyomorító hatalmakat csak így lehet meggyengíteni.
Egy bizonyos szubkultúrában él egy kifejezés: meg van hasadva. Az ésszerűséget levetkőző, összefüggéstelenül beszélő és cselekvő polgárra használják. Dunaújváros meg van hasadva. Magyarország meg van hasadva. A hasadt embert pedig kinevetik, majd mikor megunják, lefektetik, a többiek pedig élvezik tovább egymás társaságát, az értelmes beszélgetést. Mert így működik.”
Roppant kíváncsi vagyok arra, polgármesterünk holnap hogyan fog búcsúzni a rudasos gyerekektől – úgy döntöttem, el is megyek a rendezvényre, még csak repülőjegyet sem kell igényelnem hozzá...
És arra is roppant kíváncsi vagyok, hogy a helyi média hogyan fog tudósítani róla.
Már csak azért is, mert a szombati Városháza téri tüntetésünkről (ez lenne a címben említett negyedik) tudtommal csak a dunaujvaros.com (és emiatt a Dunaújváros közéleti hetilap) számolt be egy – általam egyébként korrektnek tartott! – cikkben.
Egyéb fennforgások miatt meg kellett volna vennem a szerdai Hírlapot, de sajnos ez elmaradt.


Így csütörtökön beballagtam a DH közönségszolgálatára, hogy vegyek két példányt, és ha már ott voltam, vásároltam egy keddi és egy csütörtöki számot is. Bár ne tettem volna.
Mert így kiderült, hogy a Mészáros Lőrinc tulajdonába került lapban meg sem említették a mi szombati mítingünket, és egyébként meg hánynom kellett volna a benne megjelenő hirdetések láttán. (Szerencsére voltam katona, így ez elmaradt…)
Ez Magyarország, 2017-ben.
És mi lesz még a jövőben?
Én azért bízom.
Bízom a gyerekeinkben, hogy nem hagyják ennyiben a dolgot.
Bizalmam alapja - többek közt - két oldal abból a „könyvből”, amelyet ajándékképpen osztályomtól kaptam tavaly ballagásuk alkalmából:


„Most az utazó kérdezett.
- Hát Magyarországon belül vannak-e még magyarok?
A kézműves gondolkozott sokáig.
- Nem találom őket - de én hiszem, hogy lesznek.”
(Jókai Mór: És mégis mozog a Föld, 1872)