A pénteki nap úgy indult, mint bármely másik, elterveztem, hogy mit fogok aznap csinálni. Felöltöztem ünneplőbe, megtartottam a 0. órámat, és vártam, hogy mehessek a polgármesteri hivatalba.
Részint aláírni a 340 mFt-os pályázatunk dokumentációját, részint részt venni azon az önkormányzati díjátadáson, ahol nyugállományba vonulása alkalmából Pedagógus Életpályáért Emlékérmet vehetett át szeretett kolléganőm, Zloch Erzsike.
A díjátadó méltó volt a kitüntetettekhez (kivéve az átadást követő pohárköszöntőt, majd ...-re ültem, mikor meghallottam...), aztán fölmentem a hivatalba aláírni.
Mint kiderült, hiába, mert nem is kellett... A történet hosszú, de azt hiszem, már nyertünk (feltéve, hogy aznap még postára adták a dokumentációt).
Aztán vissza a suliba, hogy ünnepi alkalmazotti értekezleten bejelentsem Erzsike kitüntetését, és megköszönthessük egy csokor virággal (ha mást már nem tudunk adni, mert egy fillérünk sincs. Tegnap délután három és fél órán át voltam portás - 11.000,- Ft-ért! -, hogy tudjunk az érettségire papírt venni...).
A köszöntés szépen is sikerült, Erzsike néhány szóban megköszönte az itt töltött évek alatt tőlünk kapott emlékeket - majd a virágátadás után többen megindultak előre. Akkor még nem tudtam, hogy miért...
Erzsike a köszönetnyilvánítás után más témába csapott át: engem kezdett méltatni, az itt töltött 26 évemet, s az utolsó hat évet, igazgatóságom idejét. Hogy ő és a nevelőtestület mit kapott tőlem, hogy megvalósíthatták elképzeléseiket, hogy amikor lehetett, támogattam őket. (Nekem viszont ezalatt az utolsó két és fél év jutott eszembe, amikor pénzhiány miatt oly sokszor kellett nemet mondanom...)
És ekkor bejelentette, hogy az iskola felterjesztésére megkaptam az Arany Katedra Emlékplakett kitüntető címet:
Mert a magam munkáját mindig is igen kritikusan ítéltem meg, probléma esetén először mindig magamban keresem a hibát (elég kevesen vagyunk ezzel így...), s csak utána más körülményben. És az időpontot sem tartottam volna megfelelőnek. Számítottam arra ugyanis, reálisan felmérve helyzetemet, hogy olyan döntés születik idén tavasszal, amilyen - és ez a díj nem biztos, hogy jól jön majd az iskola (és elsősorban kollégáim!) megítélésének.
Két nap elteltével végül is helyükre kerültek a dolgok, és végre felhőtlenül tudok örülni kitüntetésemnek.
És csak egy dolgot tudok mondani: Köszönöm!
Kedves Pisti!
VálaszTörlésNe szolgáltasd ki érzéseid és gondolataid a nagyvilágnak! Még senki se jött ki jól abból,ha kitárulkozott a világ előtt akár minimális szinten.Vagy póker játékos leszel az életben a legtöbb ember előtt,vagy elveszted a bedobott téteket.Végezetül gratulálok! Egy Diák.
Kedves Diák!
TörlésValószínűleg igazad van, de én ezt hoztam hazulról. Magamat illetően nincsenek titkaim senki előtt, és soha, senki előtt nem is rejtettem véka alá érzéseim és gondolataim.
Aki akar, elfogad így is, aki meg nem, annak tökmindegy, hogy mit teszek vagy mondok, úgy is azt gondolja rólam, amit akar.
Göncz Árpád, volt köztársasági elnökünk mondta egy Bibó-konferencia megnyitóján: "... Magyarországon elsősorban szabad polgárokra van szükség. A szabad polgár, a demokrata az, aki nem fél."
Én félek (nem magam, inkább családom miatt) - de eddig még mindig sikerült legyőznöm ezt az érzést.
Talán jó úton járok...
Kedves Kettek.
TörlésFőként, Névtelen! Szerintem jobban ellenezni nem is tudnám azt, amit leírtál! Természetesen maga a tény, mit állítasz, hogy "ne dobd le az imázsod ország-világ előtt", teljesen igaz. (((ne felejtsük el, hogy rengeteg, rengeteg híres, népszerű, sikeres ember ezt teszi ma, kendőzetlenül, kíméletlenül MINDENT leírnak, legyen az blog, vagy pedig a mostanság népszerű Twitter. Ilyen szempontból kicsit megalapozatlan sablon a tanácsod, elnézést az offenzív kijelentésért)))
Azonban itt, jelen körülmények között, cseppet sem él ez az alap-frázis. Ugyanis, ez itt egy blog. A blogolásnak saját szubkultúrája van, ha megfigyeljük egy nagyon egyedi lény. Tökéletesen megfogalmaztad, hiszen mennyire furcsa és abszurd, hogy valaki nem beszél az érzéseiről, de egy blogban mégis leírja azt hiába láthatja bárki, akárki.
Ez erről szól, ez egy blog, ráadásul egy személyes kis privát-blog. A romló modern társadalom naplója. Mindenki aki blogol, rendelkezik bloggal, és huzamosabb ideje használja tudja azt, hogy egy idő után a szívéhez nő. A blog lesz a kicsikéje, egy kis dédelgetett, szeretgetett, gondozgatott kertecske, amibe öröm írni, saját, szép, adott személy lelkének kicsiny csücske, melyben benne vannak személyiségének jellemvonásai. Ha az ember - adott esetben István - nem írná azt amihez kedve tartja, és azt amit valóban gondol, akkor az nem blog lenne. Az egy szórakoztató cikk lenne, másoknak. Ugyanis meg kell érteni (ismételten abszurd ez, igen), az ember főként magának írja ezt, ez egy fajta önkifejezési mód - dacára hogy bárki láthatja.
Summa summárum, csak ismételni tudom magam, de befejezem, hiszen még a végén valami szélsőséges Greenpeace aktivistának tűnnék, aki elfogultan ítél. :)
U.I.: Személyes véleményem szerint pedig, bűn volna ezen a bejegyzésen, vagy pedig az egész írásstíluson változtatni. Egyszerűen fantasztikusan információ dús, a jó megfogalmazás miatt olvasatja magát, végezetül de nem utolsó sorban pedig, mindezek miatt megadja azt a kis apróságot, pluszt, amit nem lehet másképpen leírni csak: mint amikor valaki egy nagyon jó könyvet olvas, egy rendkívül jó főszereplővel és a végén már szinte barátjának, jó ismerősének érzi azt...
U.I.2: Valami baj lehet a rendszerrel, az rss feedem csak ma jelezte hogy létrejött ez a bejegyzés, pedig ahogy nézem, már bőven nyolc napos...
VálaszTörlés