Néhány napja közzétettem egy bejegyzést a Facebookon, amelyben - első felháborodásomban, eléggé el nem ítélhető módon - kissé (?) ironikus stílusban nyilatkoztam a Bartók ez évi utolsó bemutatójáról. Tettem mindezt azért, mert igen dühös voltam az előadás után, úgy éreztem, elloptak kilencven percet az életemből. Ebben csak megerősített az a néhány beszélgetés a darab után a ruhatárban és a színház előtt, amelyben mások, rendszeresen színházba járó, magasan kvalifikált, véleményformáló értelmiségiek hasonlóan vélekedtek.
Álmomban nem gondoltam, hogy ezzel mekkora vihart kavarok...
Mondjuk, jólesett, hogy ennyien olvassák a bejegyzéseimet, és az is, hogy adnak rá. Legtöbben - persze! - saját tapasztalat alapján. Találkoztam ismerősökkel későbbi előadások után, a színházból jövet (mit tegyek, itt lakunk a környéken, és időnként macskát szoktam sétáltatni...), és ők is hasonló véleménnyel voltak.
És a többi reakció is igen figyelemre méltó volt. Volt egy tanítványom, aki először megosztotta a bejegyzésem, aztán (minden bizonnyal külső ráhatás után, számomra teljesen érthetően és elfogadhatóan) kitörölte a megosztást. Aztán nejemet keresték meg a színházból, hogy szívesen beszélnének a suliban a gyerekeknek a darabról, lévén kb. 250-300 széchenyis a leendő nézők közt.
De amiért végül is "tollat ragadtam" itt, az az, hogy nekem is van - eléggé berögzült - véleményem a régi és az új kapcsolatáról, egymáshoz való viszonyáról.
A darab alapkonfliktusa (legalább is szerintem!), hogy egy színházban új bemutatóra készülnek, de mivel a rendező késik, az alkotó nem akar részleteket elárulni művéről: az derül csak ki, hogy szereposztás még nincs (és a darab vége sincs még megírva). Ami, ugye, elképzelhetetlen egy színész számára. Valami egészen új felfogás, valami egészen új történet.
És ekkor lép a színre az egyik színész, a régi, berögzült szokásokhoz híven, magára véve Don Quijote szerepét.
Ami - tulajdonképpen - némiképp hasonlít Cervantes eredeti történetére, a régi (bevett) és az új (szokatlan) küzdelmére.
(Hogy a többség számára semmi sem érthető az előadásból, az talán a mi hibánk...)
A darabra most több szót nem is vesztegetnék, mert nem ad választ arra a kérdésre: hogyan hát tovább? (Talán föl se teszi igazán ezt a kérdést a szövegkönyv. Hiába a nagyon jó díszlet, a néhány kiváló rendezői ötlet, a színészek elkeseredett, magas színvonalú küzdelme - bennem egyetlen kérdés motoszkál csak: miért kellett ezt egyáltalán bemutatni?)
Amiről azonban szólni szeretnék, az éppen az új és a régi konfliktusa. Ami a napokban újra előkerült - sajnos leginkább politikai szinten! - Kövér László és Kovács Ákos mondatai nyomán.
Mert hát mire is teremtette Isten a nőket? A válasz sokaknak eléggé kézenfekvő:
A willendorfi Vénusz (Wikipedia)
Az igazi kérdés az, ragaszkodjunk-e régi értékeinkhez, és éljünk-e aszerint, vagy próbáljunk meg új értelmet adni nekik?
Cervantes ezt mondatja Don Quijotéval: "Én az égnek rendelése szerint avégre születtem, hogy ebben a mi vaskorunkban az aranykort támasszam fel újólag." ... "Nem törődöm vele, hogy okosnak tartanak-e vagy sem, ha nem vagyok az; én csak abban fáradozom, hogy a világnak értésére adjam, milyen öreg hiba, ha elmulasztja feleleveníteni azt a boldog időt, midőn hajdan a kóbor lovagrend viaskodott. De ez a mi elsatnyult korunk nem is méltó, hogy azt a nagy boldogságot élvezze, melyet azok a századok élveztek, melyekben a kóbor lovagok vállalták magokra, s hordozták azt a súlyos terhet, hogy az országokat védelmezzék, a hajadonokat oltalmazzák, az árvákat és kiskorúakat gyámolítsák, a kevélyeket büntessék, s az alázatosakat jutalmazzák. Manapság a renyheség diadalmaskodik a serénységen, a tétlenség a munkásságon, a bűn az erényen, a fennhéjázás a bátorságon, az elmélet a gyakorlaton a fegyverforgatás terén, melyek mind csupán az aranykorban és a kóbor lovagokban éltek és ragyogtak."
De vajon tényleg ezt az utat kell járnunk? Vajon tényleg az erkölcsiség Csimborasszója volt a lovagkor, a múlt? És ma minden szar, ami nem a régi, hagyományosan értelmezett értékeket képviseli?
Ezekre a kérdésekre mindenkinek felelnie kell. Ha máshogy nem is, hát az életével.
Nagyjaink hajlamosak arról elfeledkezni, hogy a szokások, a hagyományok is korábbi korok létéhez, valóságához, gondolatvilágához kötődtek, s hogy ezek is mekkorát változtak az évszázadok során:
1Királyok 11:1-3: Salamon király sok idegen asszonyt szeretett a fáraó leányán kívül, móábiakat, ammóniakat, edómiakat, szidóniakat és hettitákat, olyan népekből valókat, amelyekről ezt mondta az ÚR Izráel fiainak: Ne keveredjetek közéjük, és ők se keveredjenek közétek, mert az ő isteneikhez hajlítják szíveteket! Ezekhez ragaszkodott Salamon szerelemmel. Volt neki hétszáz főrangú és háromszáz másodrangú felesége. Feleségei elhajlították a szívét.
Salamonnak lehetett ezer felesége, nekem meg csak egy? És az is csak azért, hogy gyerekeket szüljön nekem? Hogy így teljesítse ki női mibenvalóját?
Mondom, messzire vezet ez a kérdés...
Talán ha erről (is) szólt volna a Bartók-beli darab, akkor nekem is más véleményem lett volna róla. Így azonban maradtam a saját gondolataimnál.
Utóirat: Ma több (egyetértő) posztot is olvastam a Facebookon arról, hogy Szlovákiában népszavazáson vetették el az egyneműek házasodási lehetőségét, az azonos neműek gyermekek örökbefogadására vonatkozó jogát. Most örüljek ennek?
Köszönet Ónodi Zoltánnak (Dunaújváros Online) a képekért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése