Április 8-a elé

Ma a menzán ebédnél ketten maradtunk egy kollégával, és ő megkérdezte: te tényleg a Jobbikra fogsz szavazni?

Mielőtt elmondanám, mit válaszoltam, elmesélek egy régi történetet.

Valamikor a 2000-es évek elején én vezettem iskolánk csoportját Dortmundba, a Reynoldus–Schiller testvérgimnáziumunkba. Vendéglátóm Rudi, az iskola igazgatóhelyettese, történelem-angol szakos tanár volt, akivel együtt töltöttem egy hetet. Ha jól emlékszem, egy szombati napon engem is elvitt – feleségével és egy baráti társasággal (tanárok, orvosok, tanácsi dolgozók, férjek és feleségek) együtt – a dortmundi operaházba egy hangversenyre. Ezután mindannyian elmentünk egy közeli étterembe vacsorázni és beszélgetni. Aznap játszott Münchenben a Borussia a Bayernnel, így természetesen szóba került a meccs eredménye és a bajnokság állása is. A beszélgetés közben mély megdöbbenéssel hallottam, hogy többek (észak-németek!) szerint a bajorok nem is németek, és egyáltalán.

Mivel két hét múlva voltak ott a választások, néhány korsó sör után vettem a bátorságot, hogy megkérdezzem: ők kire fognak szavazni.

Rövid csönd után az egyikük annyit válaszolt, hogy ezt ilyen körben nem szokták megbeszélni, és más témára tért át.

A vacsora után, már otthon, Rudi elmagyarázta, hogy náluk ilyet nem szoktak (nem illik) nagyobb társaságban kérdezni, legfeljebb párszemközt. Azt nem árulta el, hogy ő kire-kikre fog szavazni, viszont azt elmondta, hogy ilyenkor el szokott tekinteni a konkrét személyektől, és arra adja a voksát, aki olyan párt jelöltje, amelynek ideológiája, múltja az ő számára a legszimpatikusabb, a legelfogadhatóbb. Nagyon megfontolandó vélemény!

Hogy én ma mégis eltértem ettől, azt a jelenlegi, magyar viszonyok okozzák.

Soha nem csináltam titkot abból, hogy tavaly háromszor voltam – hidegben, zuhogó esőben! – Pesten (pedagógus)tüntetni, hogy aktívan részt veszek a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének munkájában és küzdelmében, hogy minden porcikám tiltakozik a jelenlegi kormányzópárt politikája, a társadalmi problémák megoldásához való hozzáállása ellen. Abból sem csináltam titkot, hogy hozzám Solt Ottília nézetei állnak a legközelebb, hogy félek a kirekesztő, szegregáló, vallás, nemzetiség, szociális helyzet szerinti megkülönböztetéstől. Hogy inkább a bal oldalon dobog a szívem, hogy én mindig a szegényeknek, a gyengébbeknek drukkolok – még focimeccsen is. Talán mert én is az voltam.

Hogy most mégis Pintér Tamásra, a Jobbik jelöltjére fogok szavazni egyéniben, választókörzeti szinten, azt egyetlen egy, de annál lényegesebb dolog motiválja: a jelenlegi magyar választási rendszer.

Ha le szeretném váltani a regnáló hatalmat, akkor egyszerűen nincs más, reális választásom – még akkor sem, ha ezzel akár évtizedes barátokat, küzdőtársakat veszíthetek is el. Akkor is, ha nagyon jól ismerem a weimari köztársaság történetét is – de a problémákat akkor kell megoldani, jó angolszász gondolkodással, ha valóban felmerülnek.

A Közös Ország Mozgalom által megrendelt helyi közvélemény-kutatás adatai erre kényszerítenek. A felmérést nem egy nyíltan kormányközeli vagy ellenzéki cég végezte, hanem a Medián, egy 29 éves múlttal rendelkező, alapvetően gazdasági piackutatásból élő társaság. Nekik inkább hiszek, mint a Századvégnek vagy az Iránytűnek, amelyekre oly sokan hivatkoznak mostanában a két, ellentétes oldalon. A Medián teljes jelentése itt olvasható, ez alapján nincs is mit magyaráznom. Tudok számolni.

Hogy a listás szavazatom melyik pártra adom, az még a jövő zenéje, attól is függ, ki, milyen kompromisszumok megkötésére lesz hajlandó. Itt egy kép arról, hogy kihez-kikhez állok a legközelebb, a Vokskabin kérdőíve alapján (töltsd ki te is!):

És hogy mit remélek?

„I Have a Dream” – mondta Dr. Martin Luther King Jr. nevezetes beszédében 1963. augusztus 28-án.

Nekem is van egy álmom: hogy április 8-a után létrejön egy olyan országgyűlés, amely képes lesz visszaállítani a demokráciát, és vagy visszatér a korábbi kétlépcsős választási rendszerhez, vagy a holland mintához hasonlóan Magyarország is egy választókörzet lesz, egyéni indulók nélkül, tiszta listás szavazással. És akkor ősszel újra mehetünk szavazni – immár vállalva valódi véleményünk.

Kétségkívül nehezebb lesz úgy kormányozni, de a kompromisszumkötés kényszere miatt minden bizonnyal igazságosabb is.

Mert szabadság nélkül lehet élni – de minek?

És akkor mi is énekelhetjük: „Végre szabadok! Végre szabadok! Hála a Magasságos Istennek, végre szabadok vagyunk!”

2017 karácsonyán

"Uram, ha a jelen karácsonyának estjén,
ez új - megkeseredett - világra születnél,
talán jászolodra sem jutna már friss szalma:
koldús mindhiába hisz benned, ha látja, hogy
kufárok prédája lett Betlehem harangja."
(M. Laurens: A TE MIATYÁNKOD karácsonyra, 2014)

Vannak napok az évben, amikor az ember elgondolkodik azon, mi végre van ezen a világon, mi a célja életének - a karácsonyi ünnepek tája is ilyen.

Eljött a téli szünet, kicsit megpihenhetünk a nagy hajtás után. Túl a szalagavatón, a múlt hétvégén még vagy húsz órát ültem a gép előtt én is, hogy elkészüljön az 5. E-sek mesekönyve, ott voltam a Városháza téren a gimisek koncertjén, megnéztük a kicsik karácsonyi műsorát a tornateremben, egy kicsit beszélgettünk a gyerekekkel másról is, mint a koordináta-geometria vagy Newton törvényei. Más, fontosabb dolgokról.

És igen, mindezek után egy alkalmazotti értekezleten kaptunk jutalmat is egész évi munkánkért.

Persze nyitottunk pezsgőt, és volt egy kis sós és édes sütemény is, de mivel kilenc évig voltam igazgatóhelyettes és hat évig igazgató, nincsenek kétségeim afelől, hogy honnan - milyen kalapozás után! - származhatnak ezek. Csak köszönetet mondhatunk az iskola vezetésének, hogy egyáltalán ez is van...

Közben meg halljuk, hogy a szakképző centrum iskoláiban mindenki, a takarítónő is (nem lebecsülve munkáját!) 50 ezer forintért Erzsébet-utalványt és 100 ezer forint készpénzt kapott.

És milyen szépen beleillik az összképbe minden! Tavaly háromszor áztam sz@rrá Pesten, különböző pedagógus tüntetéseken, hogy végre tegyük rendbe a kritikán aluli közoktatásunkat, persze, minden eredmény nélkül. Sőt! A szakképzés átalakításával csak tovább folytatódott a magyar nép teljes elhülyítése.

Ugyan, ki emlékszik már iskolánk névadójának szavaira: "Egy nemzet ereje a kiművelt emberfők sokaságában rejlik." Ugyan, kinek kellenek okos, gondolkodó emberek manapság? Jobb, egyszerűbb a butákon uralkodni.

És miután beterelik a gyerekeket az egyutas szakképzésbe, teljesen nyilvánvaló a szándék: a tanárok is menjenek utánuk. Mert jobban megéri. Mert mindenki ugyanabban a boltban vásárol, ugyanannyiért.

A szalagavatónk után beszélgettem egy régi ismerőssel, harcostárssal, aki rokonként volt jelen a rendezvényen, neki pont azok a problémái az iskolákból frissen kikerült diákokkal, mint nekem, aki szintén szeretne túllépni e mai kocsmán, és aki a végén megjegyezte: de legalább jól megemelték a béreteket!

Erre nem tudtam mást tenni, mint elővettem a mobilomat, és odalapoztam a megfelelő üzenethez:

Nem szólt semmit, de testbeszéde mindennél többet elárult...

Pontosan tudta, hogy feleségemmel együtt hat diplománk van, pedagógus II. fokozatban vagyunk, nejem 53 éves, magam hamarosan hatvan leszek, öt évvel a nyugdíj előtt.

Ez van.

Szerencsére eddig nem a pénz és a vagyon állt az első helyen értékeink között, és remélem, ez így is marad, bár rémesen nehéz túllépni ezen.

Amikor erre a pályára készültem, ballagásom előtt gimim igazgatója azt mondta: "Bolond vagy, hogy nem mérnöknek vagy orvosnak mégy, oda is felvennének, és sokkal boldogabb lennél."

Aztán a húszéves érettségi találkozónkon azt mondta: "Örülök, hogy nem vagyok egyedül bolond, aki ezt a pályát választotta, hiszen Te is itt vagy!"

Igen, sokféle jelzővel illetnek bennünket, megszállottakat - a nemzet napszámosai meg a lámpások -, akik még nem tettünk le arról, hogy nemzetünket magasabbra emeljük a népek sorában.

És hogy mégis, miért csináljuk mindezt? Mert azoktól kapunk szeretetet, akik a legközelebb vannak hozzánk - tanítványainktól.

Igazgatói posztról történt távozásom után szerettem volna még egy osztályt végigvinni, és hálát adok a sorsnak, hogy ez sikerült is. Azt hiszem, nagyon egymásra találtunk.

A ballagáskor "csak" egy általuk írt "könyvet" kaptam tőlük, de ez számomra akkor mindennél fontosabb volt - és még ma is az.

Igen, én ezért csinálom, ezért nem adom föl a küzdelmet:

Valamilyen rejtélyes oknál fogva ez lett a tanárok Hívatlanul Facebook-csoportjának borítóképe is... :-)

Őcsény vs. Isztambul

Két település a közelmúltból, amelyek igen közel állnak hozzám, s amelyekkel az elmúlt napokban szembesültem a médiában.

A gimi, ahol végeztem, 15 kilométerre van Őcsénytől, e gyönyörű sárközi falutól. Több osztálytársam is onnan járt be hozzánk, akik a mai napig ott élnek. És akkor hallom a hírekben, hogy nemrég falugyűlést tartottak amiatt, hogy néhány menekült családot ott akart üdültetni egy szervezet. Olyan menekülteket, akik nem illegálisan lépték át a határt, akiket a magyar állam befogadott, és azt mondta, hogy gondoskodik róluk, mert ők valóban az életüket mentették azzal, hogy elmenekültek szülőföldjükről.

De a viharos falugyűlésen az önmagukból kikelt helyiek tiltakoztak ez ellen, féltve mindent, ami fontos a számukra. Életveszélyesen megfenyegették a falubéli szállásadót, kiszúrták az autói kerekét.

Számomra ez felfoghatatlan.

Megkérdezhetném volt osztálytársaimat a Facebookon (merthogy tartjuk a kapcsolatot egymással), hogy vajon ők ott voltak-e, vajon egyetértenek-e az ott elhangzottakkal, ne adj isten, maguk is szószólók voltak-e.

De nem merem – mert félek az igen választól.

Félek, hogy az ő agyukat is átmosta az a fékezhetetlen propaganda, amely mindenhonnan ömlik felénk, amelyet ártunk és ormányunk közvetít felénk minden csatornán keresztül.

Soros, meg iszlám, meg terrorizmus.

Féltjük a keresztény kultúránkat éppen attól, ami pedig a kereszténység alapgondolata lenne, amelyet Jézus olyan pontosan megfogalmazott több újszövetségi könyv tanúsága szerint.

Mintha a mohamedán vallásúak nem pont ugyanolyan emberek lennének, mint mi. Ha nem ugyanolyan gondokkal küzdenének, és ha nem ugyanolyan dolgoknak örülnének, mint mi. Mintha őket nem a szeretet és az elfogadás, a feltétlen segítségnyújtás vezérelné, mint közülünk sokakat.

És mindezt azért, mert nem ismerjük őket, nem látjuk a mindennapjaikat, nem ismerjük a vallásukat sem. Azt hisszük, a mohamedánok még ma is azonosak az Oszmán Birodalom egykori hódítóival és harcosaival, az Iszlám Állammal, a vallási fanatizmussal. De hogy mit tanított Mohamed, hogy mi van a Kegyes Koránban, az igen keveseket érdekel, pedig magyarul is olvasható, és a Szent Biblia mellett ezt is illene ismernünk – ha már küzdünk ellene.

Csak néhány, számomra sokat mondó és jelentő sor belőle:

A Próféta közelebb van a hívőkhöz, mint ők saját maguk, és a feleségeik, az anyáik. És a rokonsági kapcsolatban lévők közelebb vannak egymáshoz Allah rendelésében, mint a hívők és a muhadzsirek, kivéve, hogy szívességet tesztek a barátaitoknak. Ez meg van írva a Könyvben. És amikor az ígéretüket vettük a prófétáktól, és tőled, és Noétól, és Ábrahámtól, és Mózestől, és Jézustól, Mária fiától. Erősen kötő ígéretet vettünk tőlük, hogy Ő megkérdezhesse az igazakat az igazságukról. És a hitetleneknek fájdalmas büntetést készített elő. Ti hívők! Emlékezzetek Allah kegyességére irántatok, amikor a seregek ellenetek jöttek, és szelet küldtünk rájuk, és seregeket, amelyeket nem láttatok. És Allah mindent lát, amit tesztek. (33:6-9)

Nem talált-e téged árvának, és adott menedéket? És nem talált-e elveszettnek téged? És nem talált-e szegénynek, és meggazdagított? Ezért az árvát ne nyomd el, és a kérőt ne űzd el, és Urad kegyességét beszéld el! (93:6-11)

Amikor a föld megrázkódik rengésével, és előhozza, kiveti magából a terheit, és az ember azt kérdi: „Mi van vele?” Azon a Napon a föld elmondja majd a híreit, mert Urad ezt sugallta neki. Azon a Napon az emberiség elkülönült csoportokban jön majd elő, hogy megmutassák nekik a cselekedeteiket. És aki egy porszemnyi jót tesz, meg fogja látni azt, és aki egy porszemnyi rosszat tesz, meg fogja látni azt. (99:1-8)

Szóval ilyeneken tűnődtem, amikor az egyik internetes portálon találkoztam egy cikkel, amely az elmúlt év tíz legjobb filmjéről írt. Közülük egy alaposan felkeltette figyelmemet: Kedi – Isztambul macskái.

A port.hu a következőket írja róla: Feliratos, török-amerikai dokumentumfilm, 79 perc, 2016. Isztambulban több ezer macska él az utcákon, a metropolisz életének szerves részét képezik. A meditatív hangulatú, színes dokumentumfilmben hét gyökeresen különböző személyiségű macska (a Simlis, a Szerető, a Pszichopata, a Bulikirálynő, a Játékos, a Vadász és az Úriember) szemén át láthatjuk az ókor óta létező, pezsgő kulturális életű városnak és lakóinak mindennapjait. Bemutató: 2017. szeptember 14.

Kétszeres macskatulajdonosként (és -imádóként!) egyből felmentem a Dózsa mozi honlapjára, hogy megnézzem, nálunk vajon mikor vetítik. Persze nem találtam semmit, csak a megszokott Zs-kategóriás filmeket.

De szerencsére vannak más források is, így hamarosan hozzáférhettem egy fullhádés kópiához, amely az eredeti, török nyelvű volt, angol felirattal. Azonban aki rendelkezik kellő kitartással, szorgalommal, és nem szégyell kunyerálni, az sok mindenhez hozzájuthat... Például magyar felirathoz: ezúton is köszönöm @Dzsedilánynak!

Késő este, holtfáradtan kezdtem el nézni a filmet, ahogy azonban múltak a percek, egyre éberebb lettem. És egyre inkább nem a macskák érdekeltek, hanem a filmben megjelenő és megszólaló emberek, a mozdulataik és gesztusaik, az azokban feltáruló érzelmek, az általuk kimondott szavak ragadták meg figyelmem. És nem is engedték el az utolsó képkockáig.

Egyszer el kell menjek Isztambulba.

Hogy lássam a várost, hogy megismerkedjem a lakóival. Tudom, ott sem egyforma mindenki, ott is vannak állatkínzók, és vannak keresztényutálók – akiket ugyanúgy szembefordít a vakhit és a politika a mássággal, a másik emberrel, mint itt, e lángoktól ölelt kis országban.

De én bízom az emberben. A Homo sapiens sapiensben. Bízom az értelemben. Itt is, ott is.